Fogantatásunktól kezdve rá vagyunk utalva az életünk alakításában jelentős személyek szeretetére. Édesanyánkra és édesapánkra, jó testvéreinkre, rokonokra, barátokra, a bennünket nevelőkre és tanítókra, egyházi személyekre… Szeretet-kapcsolataink aszimmetrikus hálójában pedig az ép és szép kapott és továbbadott kincsek örömei mellett jelen vannak a sérülések és hiányok gyötrelmei is.

Naplójában Kis Szent Teréz ragyogó lelkesedéssel ír arról az élményéről, amikor megvilágosodott számára Jézus új parancsának jelentése és jelentősége. A második főparancs eddig így hangzott: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Jézus az önmagunkat mércéül állító viszonyítási pontot változtatja meg és ad új parancsot: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!”

Kijelentése gazdagságának megsejtéséhez azonban előbb a régi parancs rejtett összefüggéseit kell megközelítenünk. Hiszen újabban egyre többet hallunk és olvasunk a „mint önmagadat” alapelvvel kapcsolatos nehézségekről. Arról, hogy aki önmagát nem-, vagy nem jól szereti, az nem tudja embertársait sem igazán és szépen szeretni. Önmagunk szeretetét sokáig magától értődőnek véltük. Úgy gondoltuk, hogy feladatunk lényege a másik ember iránti szeretet. Ennek tévedhetetlen iránytűje pedig az önmagunk iránti spontán és természetes szeretet minősége és intenzitása. Egyre világosabban látjuk azonban, hogy a benső béke és harmónia mennyire nem magától értetődő.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy fogantatásunktól kezdve mennyire rá vagyunk utalva az életünk alakításában jelentős személyek szeretetére. Édesanyánkra és édesapánkra, jó testvéreinkre, rokonokra, barátokra, a bennünket nevelőkre és tanítókra, egyházi személyekre… Szeretet-kapcsolataink aszimmetrikus hálójában pedig az ép és szép kapott és továbbadott kincsek örömei mellett jelen vannak a sérülések és hiányok gyötrelmei is. József Attila vallomása a szeretetre való képtelenségtől a szeretetet szeretetben felfedező csoda kapujáig kísér bennünket:

 

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

(Gyermekké tettél)

 

A szeretet tanulása élethosszig tartó folyamat. A két főparancs három szereplője, Isten, a felebarát és önmagunk, meglepetésekben és felfedezésekben gazdag kihívásokat tartogatnak számunkra. Isten minden képességünkkel való szeretete az összpontosításra hív: teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A szív a személyiség központja, a lélek a spirituális, az elme az intellektuális képességeink összessége. A minden erő a testi, a pszichikai és az akarati törekvések összefogására vonatkozik.

A hangsúly azonban itt is, meg a felebarát önmagunkkal egyenrangú szereteténél is a mi erőfeszítésünkön van. Nekem kell Istent szeretni és az én feladatom az embertárs szeretete.

Jézus új parancsa ezt az auto-referencialitást, önmagunkra vonatkoztatottságot haladja meg és múlja felül. Nem a mi - olyan-amilyen - önszeretetünkhöz viszonyított feladatot ad, hanem először saját szeretetével ajándékoz meg bennünket.

Milyen ez a szeretet? Isten-emberi, amiben az Atya szeretete tárul fel a Lélek által a Fiúban. Kezdeményező, megbocsátó és szolgáló szeretet.

- Kezdeményező szeretet. Mert a világot jónak, és benne az embert nagyon jónak teremtő Isten szabad és felszabadító nagyvonalúságának ajándéka. Az emberrel szövetséget kötő és saját ígéretéhez hűséges jóság. Fáradhatatlanul hívó, szólító és bátorító állhatatosság. Bennünket a másikban és önmagunkban is megelőző, „előbb szerető” Szeretet.

- Isten szeretete a leleményes kezdeményezéseken túl, megbocsátó szeretet is. Teremtményei hűtlensége ellenére is hű. Jézusban a bűnös emberek felé gyógyító szeretettel forduló könyörület. Saját küldetéséről szól így: „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek”. A kereszten még haláltusájában is megbocsátást hirdető irgalom: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34).

- Isten kezdeményező és megbocsátó jósága végül a szolgáló szeretetben teljesedik ki. „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja sokakért” (Mt 20,28). A lábmosás gesztusában kezd kibomlani ennek a szeretetnek a teljes gazdagsága. Egyszerre van jelen benne az istenfiúi öntudat és az alázat. A szeretetből fakadó kezdeményezés, a megbocsátás és a szolgálat példás önuralma és boldogsága. 

Jézus immár jóváhagyja, hogy övéi Úrnak és Mesternek, vagyis Istennek hívják, mert ő valóban az. De öntudata nem önmagában való tetszelgésre indítja, hanem a szolgálatra, tanítványai lábának megmosására. Példát ad, de boldogságot is ígér azoknak, akik őt követik.

Az új parancsban kezd felragyogni a Krisztust követő élet teljes szépsége. Mert ez több mint emberi bölcsesség, erkölcsi rendszer vagy spirituális erőfeszítés. Nem velünk kezdődik, elsősorban nem rajtunk múlik, és nem is velünk végződik. Jézus parancsának fókusza ugyanis az, hogy ő szeretett és örökre szeret bennünket. Itt ragyog fel Isten dicsősége. Szeretetében ismerhetjük föl, hogy mi kik és mik vagyunk. Szeretetének biztonsága lehet önismeretünk, önértékelésünk, öntudatunk és önbecsülésünk alapja és iránytűje. Ez a szeretet adhat megújuló erőt és magasztos alázatot a derűs szolgálathoz. Ez annak a boldogságnak a kezdete, amit az Isten azok számára készített, akik szeretik őt.

Az új parancs új életre hív bennünket. Egy új világba, ahol nincs többé halál, sem gyász, sem fájdalom, mert Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Ahol mi, az Ő szeretetében, az Ő szeretete pedig bennünk fog lakni mindörökre.