Tavaly részt vettem egy rövid, újjáélesztésről szóló előadáson. Ha egy eszméletlenül fekvő emberre találunk, először is hangosan meg kell szólítani, majd, ha nem reagál, megrázni a vállait. Ha ekkor sem tesz semmit, hívni kell a mentőket, és meg kell vizsgálni, hogy lélegzik-e és van-e pulzusa. Vagyis az alapvető életjelenségeket kell keresni, hogy megtudjuk állapítani, hogy él-e, és hogy tudjunk segíteni rajta.
Minden életformának megvannak az alapvető jelenségei. A baktériumoknak, a növényeknek, a különböző állatoknak és az embernek is. Az emberek egy különleges csoportjának pedig, a lelki embereknek van egy egészen egyedi életjelenségük, ami alapján megállapítható, hogy élnek-e vagy sem. Hogy mi ez? János fenti mondata alapján az, hogy szeretik a testvéreiket.
Ez nagyon világos kijelentés, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az igazi lelkiségünk vagy hívő voltunk jele az, ha szeretjük a hozzánk hasonlóan gondolkodó-hívő embereket. Megesik néha, hogy lelki közösségekben is egyesek szeretetlenül viszonyulnak másokhoz? Mit jelent számukra az, amit János írt? Ugye egyértelmű? Ha szeretünk - élünk. Ha nem szeretünk - holtak vagyunk.
Ugyanakkor az apostol szavai valójában a minimumot jelölik meg, azt a pontot, ahol elkezdődik az élet, ahol „átmegyünk a halálból az életbe”. Jézus pedig elmondta és bemutatta a skála felső végét:
Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.
János evangéliuma 15:13
A legtöbb lelki ember, miután életre kel, fokozatosan fejlődik a mások iránti szeretetben, vagyis az egyre inkább feltétel nélküli, önmegtagadó, cselekvő jóindulatban, a minimumtól (vagy inkább: nulla ponttól) a maximum (Krisztus szintje) felé. Akik ezeket a sorokat olvassuk, többségében valahol a nulla és a maximum között vagyunk.
Mi a helyzet veled? Te már élsz?
Áldott napot!
bejegyezte: simon csaba – május 14, 2021
Kommentáld!