Január 1-én, Isten anyjának főünnepén a Szentatya betegsége miatt Pietro Parolin bíboros mutatta be a délelőtti szentmisét Szent Péter-bazilikában.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a Ferenc pápa által előkészített és Parolin bíboros által felolvasott homília fordítását.

A mai liturgia olvasmányaiban szembeötlik három ige, melyek beteljesednek Isten anyjában: megáldani, születni és megtalálni.

Megáldani. A Számok könyvében az Úr azt kéri a szent szolgálatot ellátó emberektől, hogy áldják meg népét: „Áldjátok meg Izrael fiait, ezekkel a szavakkal: »Áldjon meg az Úr!«” (Szám 6,23–24). Ez nem egy jámbor biztatás, hanem egy konkrét kérés. Fontos, hogy a papok ma is adjanak áldást Isten népére, fáradhatatlanul; és hogy az összes hívők áldáshordozók legyenek, hogy ők is áldást adjanak!

Az Úr tudja, hogy áldásra szorulunk: az első dolog, amit a teremtés után tett, az volt, hogy jót mondott mindenről, és nagyon jót mondott rólunk [emberekről].

 

De most, Isten Fiával, nemcsak áldó szavakat kapunk, hanem magát az áldást: Jézus az Atya áldása. Benne az Atya, mondja Szent Pál, „minden áldással” megáld bennünket (Ef 1,3). Valahányszor megnyitjuk szívünket Jézus előtt, Isten áldása belép az életünkbe.

Ma Isten Fiát, a lényegénél fogva áldottat ünnepeljük, aki az anyán, a kegyelemből áldotton keresztül érkezik hozzánk. Mária így Isten áldását hozza el nekünk.

Ahol Mária van, oda Jézus is érkezik. Ezért be kell fogadnunk őt,

 

mint Szent Erzsébet, aki beengedte őt házába, és rögtön felismerte az áldást, majd így szólt: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42). Ezeket a szavakat ismételjük meg az üdvözlégyben.

Ha helyet adunk Máriának, akkor áldást kapunk, de áldani is megtanulunk. A Szűzanya ugyanis azt tanítja, hogy az áldást azért kapjuk, hogy továbbadjuk.

 

Ő, az áldott, áldás volt mindazoknak, akikkel találkozott: Erzsébetnek, a kánai ifjú házasoknak, az imateremben egybegyűlt apostoloknak… Mi is azt a feladatot kaptuk, hogy áldjunk, hogy Isten nevében jót mondjunk. A világ súlyosan szennyezett attól, hogy rosszat mondunk és rosszat gondolunk másokról, a társadalomról, önmagukról. Csakhogy

a megszólás [a rosszat mondás] mindent beszennyez, mindent elront, az áldás viszont új élettel ajándékoz meg, erőt ad a mindennapi újrakezdéshez.

 

Kérjünk Isten anyjától azt a kegyelmet, hogy Isten áldásának örömteli hordozói legyünk mások számára, miként ő áldáshordozó számunkra!

A második ige a születni. Szent Pál hangsúlyozza, hogy Isten Fia „asszonytól született” (Gal 4,4). Egy csodálatos dolgot mond el néhány szóban, azt, hogy az Úr úgy született, mint mi. Nem felnőttként, hanem gyermekként jelent meg; nem magától jött a világra, hanem egy asszonytól, miután kilenc hónapot töltött az anya méhében, akinek megengedte emberségének szövését. Az Úr szíve Máriában kezdett dobogni, az élet Istene tőle kapott oxigént. Azóta

Mária Istennel egyesít bennünket, mert Máriában Isten a testünkhöz kötötte magát, és soha többé nem is hagyta el azt.

 

Mária – Szent Ferenc így szerette mondani – „testvérünkké tette a fölséges Urat” (Szent Bonaventura: Legenda maior, 9,3). Ő nemcsak a híd köztünk és Isten között, hanem több annál:

ő az út, amelyen Isten végighaladt, hogy elérjen bennünket, és ő az út, amelyen nekünk is végig kell haladnunk, hogy elérjük őt.

Márián keresztül úgy találkozunk Istennel, ahogy ő akarta: gyengédségben, meghittségben, testben. Igen, mert Jézus nem egy elvont eszme, hanem konkrét, megtestesült, asszonytól született, és türelmesen nőtt fel. A nők ismerik ezt a türelmes konkrétságot: mi, férfiak, gyakran elvontak vagyunk, és azonnal akarunk valamit; a nők konkrétak, és képesek türelmesen szőni az élet szálait. Mennyi asszony, mennyi anya van, aki így szüli és szüli újjá az életet, jövőt adva a világnak!

Nem azért vagyunk a világon, hogy meghaljunk, hanem hogy életet adjunk.

 

Isten szent anyja arra tanít, hogy az első lépés ahhoz, hogy életet adjunk annak, ami körülvesz bennünket, az, hogy szeretjük azt magunkban. Mária a mai evangélium szerint „mindent megőrzött szívében” (vö. Lk 2,19). És a szívből születik a jó: milyen fontos a szív tisztán tartása, a lelki élet ápolása, az imádság gyakorlása!

Mennyire fontos a szív nevelése a törődésre, arra, hogy szeressük az embereket és a dolgokat!

 

Minden itt kezdődik, a másokról, a világról, a teremtett világról való gondoskodásnál. Nem sok értelme van ismerni sok embert és sok dolgot, ha nem törődünk velük! Idén, miközben újjászületésben és új gyógymódokban reménykedünk, ne hanyagoljuk el a törődést!

Mert a testnek szánt oltóanyag mellett szükségünk van a szívnek szánt oltóanyagra is: és ez az oltóanyag a törődés. Akkor lesz az évünk boldog, ha törődünk másokkal, ahogy a Szűzanya teszi velünk.

 

A harmadik ige pedig a megtalálás. Az evangélium szerint a pásztorok „megtalálták Máriát, Józsefet és a gyermeket” (Lk 2,16). Nem rendkívüli és látványos jeleket találtak, hanem egy egyszerű családot. Ott viszont valóban Istent találták meg, aki nagyság a kicsinységben, erő a gyengédségben. De hogyan tudták megtalálni a pásztorok ezt a kevéssé feltűnő jelet? Angyal hívta őket. Mi sem találtuk volna meg Istent, ha nem kaptunk volna meghívást kegyelemből. El sem tudtunk volna képzelni egy ilyen Istent, aki asszonytól születik és gyengédséggel forradalmasítja a történelmet, de kegyelemből megtaláltuk. És felfedeztük, hogy megbocsátása új életet ad, vigasztalása reményt gyújt, és jelenléte visszatarthatatlan örömmel tölt el bennünket.

Megtaláltuk, de nem szabad szem elől tévesztenünk! Az Urat ugyanis nem lehet egyszer s mindenkorra megtalálni, hanem mindennap rá kell találni.

 

Ezért az evangélium mindig keresésben, mozgásban mutatja be a pásztorokat: „sietve elindultak…, megtalálták…, elbeszélték…, Istent dicsérve és magasztalva hazatértek” (Lk 2,16–17.20). Nem voltak passzívak, mert a kegyelem befogadásához aktívnak kell maradni.

És nekünk mit kell megtalálnunk az év elején? Jó lenne időt találni valakire.

Az idő az a vagyon, amellyel mindannyian rendelkezünk, de amelyre féltékenyen vigyázunk, mert csak a magunk érdekében akarjuk felhasználni.

 

Kérjük annak kegyelmét, hogy időt találjunk: időt Istenre és felebarátainkra: az egyedül élőkre, a szenvedőkre, azokra, akik meghallgatásra és gondoskodásra szorulnak. Ha találunk időt elajándékozni, akkor csodálkozunk majd, és boldogok leszünk, mint a pásztorok.

A Szűzanya, aki Istent hozta el az időbe, segítsen odaadni időnket!

 

Isten szent anyja, neked szenteljük az új évet. Te, aki tudsz a szívedben őrizni, végy gondjaidba bennünket! Áldd meg időnket, és taníts meg időt szánni Istenre és másokra! Örömmel és bizalommal köszöntünk: Isten szent anyja! Így legyen!

Forrás: Magyar Kurír