Elgondolkodtató, hogy a liturgikus időszak összefüggése, a nagyböjti, illetve a feltámadást követő és a pünkösdöt váró „szent ötvened” időszaka mennyire más mozzanatokra teszi fogékonnyá az evangéliumi szakasszal találkozó figyelmét. Hiszen mást és másként érzékelünk a böjti aszkézis, a bűnbánó önvizsgálat és várakozó-vágyakozó elcsendesedés idejében, mint a feltámadás kitörő életörömének, a húsvéti liturgia és az azt mindenféle bőséggel körülölelő ünnep erőterében.

Nemcsak az egyházi évnek, de az emberi életnek is vannak nehezebb és könnyebb periódusai. Böjtös lemondással teli készületei és a beteljesedés örömével koronázott mozzanatai. Ismerjük a szenvedés és a vágyakozás, de a bajoktól való megszabadulás és a boldogság idejét is.

Szemléljük most először a böjti időszak szemüvegén keresztül János evangélista beszámolóját. A szeretett tanítvány figyelmes tekintete velünk is észrevéteti, hogy Jézus útközben elfáradt és leült. Ráadásul szomjas és éhes is. Fáradtságában a saját fáradtságainkra ismerünk, szomjúsága és éhsége a mi legelemibb tapasztalatunk is.

Jézus emberi természetének komolyan vétele révén nemcsak a most kicsit megpihenő, szomjas és éhes Mestert láthatjuk, hanem a barátját, Lázárt megsirató Krisztust is, majd az érettünk megostorozott, tövissel megkoronázott, keresztet hordozó és megfeszített Megváltót is.

Az emberi szenvedés miértjének kérdését joggal feszegető filozófiai istentan klasszikus érve Leibniznél úgy hangzott, hogy Isten azért engedi meg a rosszat, mert ezáltal egy nagyobb jó jöhet létre. Ezért ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Voltaire a „Candide avagy Az optimizmus” című szatirikus regénye és filozófiai gúnyirata többek között a lisszaboni földrengésre hivatkozva cáfolja ezt a naiv derűlátást. Az 1755. Mindenszentek napján bekövetkezett, tizenötezer áldozatot követelő földrengés, tűzvész és szökőár ugyanis az egész korszakot megdöbbentette. Mélységesen megrendülve állunk most mi is a törökországi és szíriai földrengés meg az ukrajnai háború katasztrófái előtt is.

De csak Leibniz optimizmusa vagy Voltaire pesszimizmusa lenne a választék? Honnan a rossz, ha van Isten? De honnan a jó, ha nincs? – kérdezi már a hatodik században Boethius is.

A mai keresztény filozófiai-teológiai gondolkodás sem nem optimista, sem nem pesszimista. Hitünk alapja a tevékeny szeretetre indító remény. A hívő ember nem mindenre kész válasszal rendelkezni vélő polihisztor. De nem is a világban tapasztalt fizikai vagy erkölcsi rossz láttán kétségbeeső agnosztikus. Hisszük, hogy az Ige megtestesülése, Isten együttérző szeretetének kinyilatkoztatása. Az értünk és velünk szenvedő Messiás húsvéti misztériumába való bekapcsolódás a remény embereivé formál bennünket. Olyanokká, akiket senki és semmi sem szakíthat el Krisztus szeretetétől. Mert a Megváltó kereszthalála és a poklokra való alászállása óta senki sincs egyedüllétre kárhoztatva még a szenvedésben és a halálban sem. De éppen a vele való közösség tapasztalata sürget bennünket arra is, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk embertársaink fizikai és lelki fájdalmainak enyhítésére.

Az együttérzés és a szeretet vágya az a szomjúság is, amiről a Mester beszél. A kánai menyegzőn elfogyott bor bőséges pótlásának csodajele még csak kezdete volt egy minden szomjúságot átalakító és másként csillapító folyamatnak. Most, amikor Jézus élő vizet ígér ennek a hatodik élettársával próbálkozó, a boldogságot erősen szomjazó asszonynak és rajta keresztül mindnyájunknak, akkor kezd bennünket arra tanítani, hogy lélek szomját másféle víz és másfajta bor csillapíthatja csak. A kereszten szomjúhozó Üdvözítő sem az epével kevert ital enyhet adó kábulatára vágyik, hanem Isten örök tervének beteljesedésére. Arra a szeretettel teli jelenlétre, amit az utolsó vacsorán a megtört kenyér és a megosztott bor előképében megígért. A kereszten értünk áldozott élete és a halált legyőző feltámadása révén válhatunk az immár örökké élő Krisztus fogadott testvéreivé, titokzatos teste tagjaivá és elevenítő vére keringésének részeseivé.

A böjti időszak felől közelítve a vágy és a szenvedés realitását érzékeljük jobban. A feltámadás fényében a Messiással való találkozás öröme ragad magával bennünket. A vízért induló asszony, az ő szavára összegyűlt szamaritánusok, meg a tanítványok is felismerik, hogy Jézus a világ üdvözítője. Ebbe a hitbe és tudásba invitál bennünket is az evangélista. Hiszen a Krisztus által felkínált élő víz, a keresztség bűnöket lemosó vize. Az ember lelkének közepén felfakadó éltető forrás a Szentlélek örök örömet sugárzó szökőkútja. Az Atya akaratának megtétele a mi életünknek is értelmi és lelki táplálékot kínáló eledel.

Az Atyja művét beteljesítő Jézus küldetésébe Istent lélekben és igazságban imádva kapcsolódhatunk be. Az imádás új „helye” a vele való élő kapcsolat titka. Egy olyan új dimenzió, amely átöleli a szenvedés mélységeit és a boldogság csúcsait. Egy egyszerre kifelé és befelé áramló valóság. Az embert szerető Isten és az Istent szomjazó emberi lélek hasonlíthatatlan intenzitású és intimitású találkozása.