Szerző:Sebestyén Péter

P. Henri Boulad egyik könyvében leír egy történetet (in. A szív okossága, P.HENRI BUOLAD S.J., Ecclesia, Bp. 1992.) két fiatal édesanyáról, akik egy bérházban laktak. Egyikük a harmadik emeleten, másikuk a negyediken. Egy reggel mind a ketten elmentek hazulról vásárolni. Gyerekeik – mindkettő ötéves – magukra maradtak. Mikor az édesanyák visszajöttek, a ház lángokban állt, sűrű embertömeg vette körül. Az édesanyák hallották a balkonról gyermekeik kétségbeesett hangját, amint a halálos veszedelemben anyjuk után kiáltanak. Mindkét asszony ott állt tehetetlenül élete drámája előtt.

Mitévők legyenek?

Az egyik anya bizonytalanul próbálkozott a lépcsőházzal, de látta a gomolygó füstöt és megrettent. Kiabálták is neki: „Ne menj oda! Lehetetlen! Késő! Életveszélyes!” Ő belátta ezt, majd a balkon alá szaladt és onnan biztatta a fiacskáját: „Szaladj a konyhába, ott a szekrényben egy gombolyag erős zsinór. „Jere ki a balkonra, kösd a korláthoz és csússz le rajta! Ne félj, itt vagyok, fölfoglak! Megértetted? Gyorsan, gyorsan, siess!” Csakhogy a nagy hangzavarban a gyerek ebből semmit sem értett. Az anyja kiabált utána, s bár ott volt lent, elérhetetlenül messze, és csak adta gyermekének a legjobb tanácsokat.

Közben a másik asszony, gondolkodás nélkül a lépcsőhöz rohant, ahonnan nagy füst gomolygott elő. Vissza akarták tartani, de kitépte magát kezükből, szakadt ruhával, senkire sem hallgatva, csak a szíve hangjára, pillanatok alatt eltűnt az égő lépcsőházban. Senki sem tudta feltartóztatni. S még mielőtt a gyermekét elérte volna, ott fulladt meg a füst- és lángtengerben.

Két édesanya, két istenkép. Az első Isten ott trónol a kerubok fölött, kellő távolságban, mindenhatóságában elég önmagának, békében él, az emberek szenvedése elérhetetlen, és ő is elérhetetlen a szenvedő emberek számára. Időnként kiált egyet, dörög az ég. Hallja is az emberek kiáltását, látja kétségbeesésüket, érti a helyzetüket, és adja a jó tanácsokat. Bátorság, majd jön a felmentő sereg, majd jönnek a tűzoltók, a szanitécek. Tarts ki! Küldök néhány prófétát, vannak sugalmazott szent írások, abban megvan, mit kell tennetek.

Csak hát az ilyen „Isten” mintha saját fönségével lenne elfoglalva, mintha alábecsülné az embert. Sőt talán nem is érdekli annyira az ember sorsa. Az ilyen isten csak bálvány. Az ilyennél egy édesanya többre képes.

De létezik egy másik Isten, ki úgy mutatkozott meg nekünk, előttünk, mint aki beavatkozik életünkbe. Tűzbe dobja magát. A szíve szakad meg utánunk. A Lelkét is kiteszi értünk. Halált megvető szeretettel szeret minket. Mint ez az édesanya. Hozzánk kötődik emberségünk minden részletében és osztozik kínban, fájdalomban, sőt a halálunkban is. Úgy szeret, hogy meghal értünk. Hagyja, hogy a lándzsa szúrja át a szívét, hagyja, hogy megfeszítsék. Mert ez az ár, amit fizet életünkért nincs akkora, mint amekkora benne a szeretet.

Kérdezhetnénk, hogy mit használt az édesanya hősködése, ha belehalt? Miért nem volt körültekintőbb?  A gyereknek nem lett volna szüksége édesanyára?… Pedig a szeretet pont ilyen. Ilyen „értelmetlen”. Ennyire „az” tud lenni. Ami az észnek szükségtelen, amelyben nem látunk hasznot, eredményt: a legmagasabb hőfokon ott „ég” belül a szeretet. Együtt akar szenvedni, hogy nekünk könnyebb legyen. Mert a szenvedést is másképp viseli el az ember, ha van valaki mellette, aki együtt szenved vele. Simone Weil a második világháborúban szeretetből vértanúhalált halt a szenvedő gyári munkásokért. Filozófus értelmiségként, törékeny nőként nem röstellte beállni a munkásmozgalomba, hogy osztozzon a kizsigerelt emberek sorsán. Rendkívüli gyönge egészségi állapota ellenére, egyetemi diplomája ellenére munkásnő lett egy gyárban, hogy osztozzék a szerencsétlen emberek sorsában. Zsidó nő volt, és 34 évesen, mint meggyőződéses keresztény halt meg a haláltáborban, szeretett testvéreiért, Krisztusért.

Kedves testvéreim, amikor Alaqoque Szent Margit, francia apáca, 1685-ben, a burgundiai kolostorban magánkinyilatkoztatásban részesül, Jézus Krisztust úgy látja lelki szemeivel, mint akinek szíve lángokban áll. Mint fény és nap, mint egy olvasztókemence. Ezekben a misztikus látomásokban a Szent Szív úgy jelenik meg, mint amelyet töviskoszorú vesz körül, kereszt emelkedik fölötte. Margit-Mária harmincöt látomásából mindössze hétben látta magát a hús szívet, és mindössze kétszer, ahogy a Szent Szív azzal a sebével volt, amelyet a kereszten kapott.

Krisztus Urunk négy ígéretet is fűzött a látomásokhoz. Ezek közül a legfontosabb: „Szívem mértéktelen irgalmában megígérem neked, hogy mindazoknak, akik kilenc egymás után következő hónap első péntekén megáldoznak, mindenható szeretete megadja a végső bűnbánat kegyelmét, nem halnak meg kegyelemtől megfosztva.”

Kedves testvéreim, a magánkinyilatkoztatás nem tárgya a hitnek. De az a lelki gazdagság, amellyel anyaszentegyházunk ilyen kincsekre tett szert, azt sugallja, hogy érdemes elmélyülnünk Isten szeretetének keresésében. Szent Margit-Mária épp nagycsütörtök éjjel, a Megváltó agóniájába belekapcsolódva imádkozott és ekkor kapta a kinyilatkoztatásokat. És azért péntekre vonatkoznak, mert a Megváltó nagypénteki kínhalála minden keresztényt emlékeztet a szeretet önfeláldozó erejére. Amikor megkérdezzük magunkat, mitől szakad meg a szívünk, a válaszban legtöbbször a szeretet vagy épp annak hiánya mutatkozik meg: bánat, csalódás, gyász, megbántás, tehetetlenség, vágy a találkozás után. És mi élteti a szívünket: az öröm, az ajándék, a szeretet tettei, gesztusai, a megbocsátás, az elfogadás és az elismerés. Mennyi árnyalat a kifejezésben, költői kép, szófordulat árulkodik a szívünk mélyén megtalálható szeretetről: szívest-örömest, szívből kívánom neked, szívesen megteszem érted, légy szíves, nem lett volna szívem megtagadni, szívemből szóltál… Pascal szerint a szívnek megvannak a maga érvei, amelyeket az ész nem ismer.

Jézus Szíve Isten szeretetének erejét mutatja, nagyítja fel. Ezért nagyon erős a Szív képe: Isten a saját szívét teszi bele, annyira szeret. Szív nélkül nem lehet szeretni. Szívbéli odaadás nélkül a munkánk nem lesz hivatás-szolgálat, csak fárasztó foglalkozás, pénzkereset, nyolc órás robot. Nem az okoskodásnak, a kritikának, az egó ellenállásának kell teret adnunk, hanem a szívünkből feltörő szeretetnek… Ne rettenjünk meg az áldozattól, ne menjen el a kedvünk a kitartástól, ne unjunk meg szeretni, hanem Jézus szívének szeretetéből kapjunk lángra újra és újra.

Lehet, Isten nekünk is megengedi, hogy összeszoruljon a szívünk a fájdalom miatt, lehet, hogy úgy érezzük, megszakad, mert valakit el kell engednünk…, de a szeretetünknek meg kell maradnia. A szeretetnek ki kell bírnia még a szív sebzettségét is. Szívgárdisták hő imája, hogy cseréljünk szívet, – énekelték a magyar jezsuiták, az 1938-as Eukarisztikus kongresszuson. Isten ki akarja venni kőszívünket, és hússzívet, szerető szívet adni helyette.

Megboldogult atyai barátom, †Antal Attila mesélte: „Az én szívemet egy bizonyos Dr. Tomcsányi orvosprofesszor műtötte, emelte ki a mellkasomból, tette egy mínusz 30 fok körüli medencébe (folyékony hidrogén), tett engem a szívet helyettesítő gépre 3 órán keresztül, miközben végezte az egyéb szükséges teendőket. Ezeket a műtét után Ő maga mondta nekem, miközben bemutatta a helyszínt, a kádat, ahol a szívem dekkolt, míg ő mással volt elfoglalva. Tomcsányi professzorral tegező jó barátságba kerültem, és összejárunk ma is, megbeszéljük a műtéttel kapcsolatos élményeinket. Elmondta, hogy 5 évvel az én szívműtétem után Ő is kapott egy szívinfarktust, majd rövidre rá – sürgősségi alapon – a saját helyettese operálta meg, ill. vette ki az ő szívét is, az enyémhez hasonló módon. De a Jóisten vigyázott ránk, mert valami oknál fogva szüksége van még ránk.”

Igen, testvéreim.

Szívleljük meg a búcsú üzenetét: Krisztus kereszten átszúrt megváltó Szíve Isten szeretetét sugározza, hogy mi is tudjunk minden körülmények között, tiszta szívből, szívesen szeretni.

Ámen.

A prédikáció Sáromberkén, a Jézus Szíve-búcsún hangzott el 2021-ben.