A szentmisén koncelebrált többek között Michael August Blume SVD érsek, pápai nuncius; Erdő Péter bíboros, prímás; Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, Horváth Zoltán kanonok, és Szederkényi Károly, a templom plébánosa.

A szertartás elején Szederkényi Károly, Michael August Blume és Mohos Gábor köszöntötték a jubiláns püspököt. Ferenc pápa apostoli áldását Mohos Gábor olvasta fel:

„Kedves Püspöktestvérem!

Szeretném megköszönni áldozatos munkáját, pásztori szolgálatát, amelyet a külföldi magyarokért végez.

Nagy öröm számomra, hogy aranymiséje alkalmából személyesen köszönthetem… A Boldogságos Istenanya, Szűz Mária, az Apostolok Királynője, valamint Szent István, Magyarország királya közbenjárására Krisztus Urunktól, a Jó Pásztortól, mi magunk is a legjobbakat kívánjuk, és a mennyei kegyelmek zálogaként apostoli áldásunkat küldjük.”

Bevezető, hálaadó beszédében Cserháti Ferenc emlékeztetett rá: a szentmise, az Eucharisztia ünneplése már önmagában is hálaadást jelent: köszönetet és hálát az Istentől kapott testi és lelki üdvösségért, a kegyelemért, amely bennünket mindmáig megtartott.

„Ebben a szentmisében túlcsorduló örömmel és hálás szívvel magasztalja lelkem az Urat,

mert nagy dolgot művelt velem Ő, a Hatalmas, Ő, akit Szentnek hívunk. Magasztalja lelkem az Urat, mert csodálatos dolgot művelt velem karja erejével: már gyerekkorban elszólított a kanyargós kis Túr partjáról. Elvitt Szatmárra, a Kölcsey Ferenc középiskolába, onnan a gyulafehérvári papnevelő intézetbe. Magasztalja lelkem az Urat, mert jótevőket szerzett nekem ahhoz, hogy tanulhassak” – sorolta a püspök, hogy mennyi mindenért tartozik köszönettel Istennek.

Cserháti Ferenc nagy szeretettel és hálával említette „édes” szüleit, nagyszüleit, testvéreit, rokonait, tanárait, osztálytársait, barátait, mindazokat, akiknek valaha is papja volt vagy lesz, mindazokat, akiknek imát ígért. Az Úr csodát művelt karja erejével, mert Isten segítségével elvégezhette a teológiát, Isten Szolgája Márton Áron püspök – éppen ötven évvel ezelőtt, percekre pontosan – Gyulafehérváron pappá szentelte „és püspöki kézfeltétele által bizonyára lelkének egy darabját is átadta nekem örökségül… Az Úr csodát művelt karja erejével, amikor átsegített a fegyverekkel és tövises drótokkal őrzött korabeli határzárakon, majd a szigorú vizsgákon Frankfurtban és Innsbruckban, hogy aztán sok-sok éven át szolgálhassak Münchenben. Mindezekért most magasztalja lelkem az Urat! Aztán az Úr csodát művelt karja erejével, amikor Magyarország prímás, érseke maga mellé szólított, hogy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökeként szolgáljak külföldön élő magyar testvéreim körében.

Hogyne magasztalná lelkem az Urat? Hogyne örülne és ujjongana szívem az Úrban, amikor saját életemben és kézzelfoghatóan megtapasztaltam az Úr hatalmas erejének csodás tetteit?” – adott hálát az aranymisés püspök.

Cserháti Ferenc felidézte: az esztergomi bazilikában tartott püspökszentelésén elmondott szentbeszédében Erdő Péter bíboros, főpásztor úgy fogalmazott: „XVI. Benedek pápa a szatmári egyházmegye egyik papját küldte hozzánk, aki a kis Túr partján, a szatmári-ugocsai végeken született, majd Münchenben szolgált és most Esztergomban lett segédpüspök: Romániában született, német állampolgár, és most Magyarországon segédpüspök. Feltűnő jele ez az egész magyar katolikus közösség összetartozásának, az új Európa kibontakozásának. Üzenet ez számunkra, mert mutatja az emberi kapcsolatok szabadságát, és jele annak, hogy lelkileg önmagunkra találhatunk, magyar katolikusok itt, Magyarországon, a határokon túl, és szerte a nagyvilágban. ... Adja Isten, hogy Esztergom, a magyar katolicizmus anyaegyháza a jövőben is minden magyar katolikus szerető édesanyjának bizonyuljon.”

Aranymisés homíliájában Cserháti Ferenc Lukács evangéliumának ahhoz a szakaszához fűzte elmélkedését, amelyben az emmauszi tanítványok felismerik a feltámadt Krisztust a kenyértörésben (24,45). Kifejtette: Jézus kereszthalála után a két emmauszi tanítvány igyekezett minél messzebbre kerülni Jeruzsálemtől, a szent várostól, a nagypénteki katasztrófa színhelyétől, ahol néhány nappal korábban még boldogan hozsannázott a Jézus-rajongók közösségében. Akkor még mindketten azt hitték és remélték, hogy valóban Jézus a Messiás, az életük középpontja, aki hamarosan felszabadítja és felvirágoztatja Izrael országát, de aztán jött a csalódás, a nagypénteki katasztrófa: a nép vezetői halálra ítélték és keresztre feszítették Jézust. A tanítványok hátat fordítottak Jeruzsálemnek, menekültek a katasztrófa színhelyéről, igyekeztek mihamarabb elfeledni mindazt, amit Jézus közelében hallottak és láttak. Még csak eszükbe sem jutott, hogy elhagyatottságukban Istenhez forduljanak és imádkozzanak, mint ahogyan ezt Jézus tanította, és többször is kérte tőlük. Rá sem gondoltak, inkább egyedül, magukba zárkózva, búslakodva cipelték terhüket, és menekültek mindenki elől, aki csak segíthetett volna nekik: Istentől és a közösségétől is.

A püspök rávilágított: a mai evangélium különösen kiemeli, hogy a tanítványok társaik közösségében, a kenyértörés közben ismerték fel az Urat, értették meg, hogy a búzaszemnek előbb el kell pusztulnia, hogy új élet fakadjon belőle és bőséges termést hozzon. A tanítványoknak az Úr társaságában, a kenyértörés közösségében megnyílt a szemük és felismerték az üdvösség örömhírét, mert Ő „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat” (Lk 24, 45). Csak miután készségesen meghallgatták az Úr tanítását, és részt vettek a kenyértörésben, tapasztalták meg az Úr közelségét, örömét és vigaszát. Felismerték, amit másutt így fogalmazott meg az Írás: „Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett.

Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 11–12)

Cserháti Ferenc megállapította: a két tanítvány története napjainkban is sokszor megismétlődik. Történetük azt mutatja, hogy ilyenkor különösen szükségünk van az Úrra és segítségére: legfőképpen a szenvedések, a csalódások, a megpróbáltatások idején, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább és mindennek vége. Sokan éppen akkor fordulnak el az Úrtól, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá. Elfordulnak Istentől és barátaitól, és esztelenül belevetik magukat az italozásba, a kábítószerek fogyasztásába, a kicsapongásba, vagy éppen a munkában, a pénz, a hatalom, a dicsőség megszerzésében keresnek némi menedéket, ami ideig-óráig talán hozhat is valamiféle felszabadító érzést, de legtöbbször csak újabb keserűséget, kereszteket, szenvedéseket szül, és nem egyszer még halálba is torkollik!

A püspök leszögezte: számunkra a templom, az Isten háza és lakhelye az a szent város, ahol a tanítványok békét és nyugalmat találnak. A megdicsőült Krisztus az Egyházban és az Egyház által mindig felkínálja segítségét, és mint a legjobb édesanya, szüntelenül hazavárja itthon és külföldön küzdő gyermekeit.

A feltámadt Krisztus, akárcsak egykor, ma is a hívek közösségében folytatja üdvözítő tevékenységét

– mondta, és idézett az Exultetből, a húsvéti öröménekből: „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket: a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi.”

„Szeretett Testvéreim, aranymisés kérésem: Szeressük Istent és az Ő közösségét, bárhol is éljünk a világon, mert az Úr ma is ebben az Egyházban kínálja fel minden embernek az Élet Igéjét és az Élet Kenyerét, az üdvösség egyetemes gyógyszerét. Higgyünk Istenben, bízzunk Benne és engedjük meg Neki, hogy megmentsen és üdvözítsen minket!” – fejezte be szentbeszédét a jubiláns püspök.

A szentmise végén Erdő Péter bíboros, prímás adott hálát Istennek Cserháti Ferenc ötven évi papi szolgálatáért. Kiemelte: a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott segédpüspök személye jelképpé emelkedett:

kifejezője annak a lelki egységnek, amely összeköti a magyarországi Egyházat, a határon túli magyarságot és a világ szórványmagyarságát.

Adja Isten, hogy katolikus közösségünk példa legyen ebben, hiszen az egész emberiség arra hivatott, hogy egymásban a testvért felismerjük. Isten azért alkotta a világot olyannak, amilyen, hogy legyenek, akik valóban a vér szerinti testvéreink, családunk tagjai, ők közelebb állnak hozzánk a környezet, a kultúránk miatt, és legyenek olyanok, akik távolabb vannak ugyan, de akiket a szívünkből mégsem zárhatunk ki soha.

Végül a Magyar–Osztrák–Bajor Társaság a Magyar Nemzet Lelkiismerete díjat adományozta a pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünneplő Cserhát Ferencnek.

A szentmise a Te Deum eléneklésével zárult, majd az aranymisés egy csokor virágot helyezett el hálaadásul a templomban található csíksomlyói Szűzanya szobránál.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír