A jeruzsálemi hagyomány a Betheszda fürdő mellett tisztelte Mária
születésének helyét.
Az 5. század elején Szent Anna tiszteletére
templomot építettek itt, melynek felszentelési évfordulóján, szeptember
8-án emlékeztek meg Mária születéséről. A nyugati egyházba valószínűleg
I. Sergius pápa vezette be az ünnepet a 7. század végén, majd IV. Ince
pápa a 13. században nyolcadot csatolt hozzá, mely 1955-ig élt.
Az ünnep magyar elnevezése a 15. századig vezethető vissza.
Kisboldogasszony ünnepe országszerte kedvelt búcsújárónap. A Stella
puerpera Solis (’hajnali szép csillag’) tiszteletére szokás volt
szeptember 8. hajnalán a napfelkeltét a szabadban várni, csatlakozni az
angyalokhoz, akik ilyenkor Mária születésén örvendeznek a mennyben. Azt
tartották, hogy akinek „érdeme van rá”, meglátja a kelő napban Szűz
Máriát. A népi megfigyelések szerint a fecskék Kisasszonykor indulnak
útnak.
Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse
sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a 19–20. század fordulóján még
élő Balaton-vidéki és göcseji szokás, hogy a vetőmagot az ünnepre
virradó éjszaka, illetve kora hajnalban kitették a harmatra, hogy ne
üszkösödjék meg. A nép nyelvén a két nagy Mária-ünnep (augusztus 15. és
szeptember 8.) közti időszak neve a kétasszonyköze.
Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, s ezek
kódexirodalmunkba is bekerültek. A 16. századi Teleki-kódex
Anna-legendájában olvasható: „Szent Annának elkövetkezvén az órája, a
hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi
plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát.
Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak
jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.”
Kommentáld!