A hármas út első lépcsőfoka az „állítás útja” (katafatiké theologia - via affirmationis). A második gondolati lépés az úgynevezett „negatív“ teológia”, a „tagadás útja” (apofatiké theologia, via negationis). A harmadik szint a „misztikus teológia” – a fokozás vagy kiválóság útja, az isteni titokkal való értelem fölötti egyesülés (müsztiké theologia – henószisz, via eminentiae). A kegyelem, Isten ingyenes, könyörülő és gyengéd szeretetének ajándéka mindig szükséges, különösen az emberi erőfeszítéseinket felül múló, képességeinket megtisztító átistenülésben. 

Az állítás, a tagadás és a fokozás hármas útja így konkretizálható:

-      Az állítás útján megfogalmazzuk, hogy Isten létezik, igaz, jó, szép és szent­.

-      A tagadás útján leszögezzük, hogy Isten nem úgy létezik, (igaz, jó, szép és szent­), mint a véges teremtett dolgok.

-      Végül a kiválóság útján megvalljuk, hogy Isten egészen másként, fokozhatatlanul tökéletesebb módon létezik, igaz, jó, szép és szent, mint a teremtményei.    

Az emberi megismerés és közlés útjain aztán haladhatunk elvont fogalmakkal, egy történet elbeszélésével, vagy közelíthetünk a képességeinket meghaladó misztériumhoz a művészi ábrázolás eszközeivel.

-      Az elvont fogalmak, mint például az igaz, a jó és a szép, következtető gondolkodásunkat hozzák lendületbe.

-      Egy történet elbeszélése a meghallgatás, az átélés és az ennek nyomán megtisztító benső átalakulás, a katarzis készségére és képességére hat. Az üdvtörténet ószövetségi elbeszélései, a Krisztus misztériuma köré szerveződő Újszövetség Örömhíre megtérésre, átalakulásra hívnak bennünket.

-      A művészet a képek, és ikonok világa pedig a nézés, a látás és a szemlélés képességét veszik igénybe és alakítják. A sokoldalú és nagyhatású modern festő, Paul Klee alaptézise a lényeget ragadja meg, amikor azt állítja, hogy „a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Borsos Miklós szobrászművész ezen az ösvényen vezet tovább, amikor azt mondja, hogy „a művészet feladata nem az, hogy igényeket elégítsen ki, hanem az, hogy igényeket ébresszen”. Az intuíció, az egy aktussal belátó megvilágosodás és az erős evidencia útján a költő, Rilke megy a legmesszebb. Az „Archaikus Apolló torzó” című verse utolsó sorában, az általunk a töredékesben szemlélt szépség bennünket néző, ránk ható, átalakító erővel azt parancsolja, hogy „változtasd meg éltedet!”

A Szentháromsághoz is közelíthetünk elvont fogalmakkal. Olyanokkal például, mint a lényegi egység és a személyek közössége. Ezek azonban elsápadnak a szükségképpen emberarcú, antropomorf, jelentésükben mégis hallatlanul többet hordozó, történetekben kibontakozó apa és fiú - tapasztalattal és élettel teli - alakjai mellett. Így van ez akkor is, ha a mennyei Atya nem úgy apa, ahogy egy esendő, földi ember. Hanem az emberi atyaság és anyaság földi kereteit messze meghaladóan tökéletes és irgalmas, gyöngéd és erős. Az elvont fogalmak, és a történetekben kibontakozó megtisztító átélés mellett a harmadik lehetőség a keresztény művészet útja. A Szentháromság titka itt is örök kihívást jelent.

-      Elgondolkodtatóak a teológiai fogalmakat rendszerező, háromszögeket, köröket alkalmazó geometrikus ábrák.

-      Találkozunk az Atyát idős férfiként, a Fiút - keresztet a vállán tartó fiatalemberként, a Szentlelket galamb alakban köztük elhelyezkedőként, realisztikusan bemutató festményekkel, szobrokkal.

-      A keleti egyház a Szentháromság előtti hódolat harmadik útját választotta. Nem követi sem a magasabb matematikára hasonlító absztrakció, sem a realisztikus vagy egyenesen naturalisztikus ábrázolásmódokat. A három személyben egy Isten végső soron ábrázolhatatlan titkát az Ábrahámot meglátogató három angyal előkép-ikonjában tiszteli.

Mert az ikon szó ugyan egyszerűen képet jelent, de ezekre az ábrázolásokra is vonatkozik a „hármas út”.

-      Állítjuk ugyanis, hogy az ikonok is képek.

-      De nem gondoljuk, hogy ugyanolyan ábrázolások lennének, mint más festmények.

-      A fokozás és a misztika szintjén pedig valljuk, hogy az ikonok egészen másként és sokkal inkább képek, közvetítő erejű valóságok. Kiváltságosan láttatnak, igényeket ébresztenek, bátorítanak, életünk átalakítására vezetnek.

Miért és hogyan? Krisztus megtestesülése alapján. Mert ő az Atya tökéletes ikonja. Jézust, az Istenszülőt, a szenteket, az üdvtörténet és megváltásunk eseményeit ábrázoló, megáldott képek tisztelete révén Isten szerető, átalakító jelenlétébe léphetek. Nem a kíváncsi szem, a művészi szakértelem, hanem a hitben imára nyíló szív tekintetével. Egyszerre kifelé és befelé. Magamból kilépve befogad az ikon ablakán át feltáruló mennyország valósága. Az ábrázolt titok pedig egyre teljesebben betölti az én legbensőbb valómat. Valahogy úgy, ahogy Vianney Szent János kérdésére felelt a templomában nézelődőnek tűnő, valójában a szemlélődő ima öröméből szóló egyszerű bácsi: „Én nézem őt és ő néz engem. S mind a ketten nagyon boldogok vagyunk.”