Newman már akkor, harmincas éveiben vallotta: a kereszténynek Istent kell látnia mindenben. Gondolnia kell Üdvözítőnk életére. Meg kell éreznie, hogy „akkor szemléli igazán Üdvözítőjét, amikor földi munkáját végzi. Hogy

amint Krisztust kell látnunk a szegényekben, üldözöttekben és gyermekekben, ugyanígy őt kell látnunk, bármik legyenek, a választottaira bízott teendőkben is.”

Idővel rájövünk, hogy hivatásunk teljesítése közben szembetalálkozunk Krisztussal, és ezért nem munkánk elhanyagolásával örülünk jobban jelenlétének, hanem éppen ellenkezőleg, akkor érezzük meg Krisztust a lelkünkben, a hétköznapi közönséges dolgokban is, „mintegy szentségi módon”, amikor hivatásbeli kötelességeinket teljesítjük.

Az oxfordi plébános tényként állapítja meg, hogy a szívből fakad minden jó és rossz. Ám nem kell a látható világról lemondanunk, mintha az a rossztól származnék. Feladatunk, hogy égi birodalommá változtassuk. Meg kell éreztetnünk a mennyek országát a földön. Az isteni igazság világosságának kell a szívünkből kiáradnia és kisugároznia mindenre, amik vagyunk, és amit teszünk. Newman állítja: Krisztus, „Isten bűn nélküli Fia", mint a közvetlen szomszédunk élhetne a mai világban, és talán észre sem vennénk. Ezen elgondolkodhatunk: vannak e földön emberek, akik a világ szemében éppen olyanoknak látszanak, mint mások, és a szívükben mégis jelentősen különböznek tőlük. Feltűnés nélkül élnek a világban,

ugyanazon a szokott, nyugalmas úton járnak, mint mások, „de komolyan fáradoznak azon, hogy az ég szereplőivé váljanak.

Megtesznek mindent, amit tehetnek javulásuk érdekében, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, Istennek engedelmeskedjenek, magukon uralkodjanak, a világról lemondjanak.”

Az élet velejárója, hogy időnként elszomorodunk, de Newman figyelmeztet: a búslakodás nem keresztényi dolog. Nem igazi az a bánat, amelyben nincs szeretet. „Nem helyes az olyan vezeklés, amit nem enyhít meg hit és derültség. Napfényben kell élnünk, még akkor is, amikor szomorúak vagyunk. Isten jelenlétében kell élnünk, nem kell beletemetkeznünk a szívünkbe, még ha régi vétkeinket vesszük is fontolóra.” Fáradoznunk kell Isten ügyében szenvedéseink közepette is. El kell ismernünk a szeretetét, miközben haragját engeszteljük. El kell ismernünk, hogy sok ugyan a vétkünk, de nagyobb az Ő kegyelme. „Több a vétkünk, mint a hajunk szála, de Ő hajunk szálait is megszámlálta.”

Newman szerint a legjobb emberek is megbízhatatlanok, „nagyok és mégis újból kicsik, szilárdan állnak és aztán elbuknak. Ilyen az emberi erény, ami arra int, hogy senkit se nevezzünk a földön Mesternek, hanem egyedül a bűnöktől mentes és tökéletes Urunkra figyeljünk”, aki arra is figyelmeztet, hogy mindnyájan alázkodjunk meg önmagunkban, és gondolkozzunk el, miként állunk Isten előtt, ha már magunknak és egymás előtt is olyan hitványnak és méltatlannak tűnünk fel. Krisztus nem bűntelenséget kér tőlünk, hanem azt, hogy iparkodjunk, törekedjünk a jóra. „Ha tízszer tovább élsz mostani korodnál, tízszer több szolgálat kívántatik tőled. Ha Krisztus ma jönne el, a mai napig ítéltetnél meg.”

A majdani katolikus bíboros, fiatal oxfordi plébános szerint az igazi keresztény állapota Krisztusnak a viharban való békés és nyugodt álmához hasonlít legjobban. „Nem a tökéletes öröm és nem a menny biztonsága, de a mély belenyugvás Isten akaratába. Önmagunknak, lelkünknek és testünknek Neki való átadása, reménykedve ugyan, hogy megmentetünk, de szemünket sokkal szilárdabban Őrá emelve, mint önmagunkra.”

John Henry Newman rendkívül figyelemre méltónak tartja Szent János evangélista beszámolóját Urunk megjelenéséről a Jelenések könyvében, mert a legkisebb kétely nélkül írt erről. Krisztus felemelkedett a mennybe, az apostolok megkapták a Szentlélek adományát, ő mégis „lábához esék, mint egy halott” (Jel 1,17).

Az oxfordi plébános szerint ezek megfontolása a mindenkori összes keresztény állapotára és reményére vonatkozó gondolkodásra késztet. Mi is várjuk Krisztus jövetelét, várnunk kell, imádkoznunk kell érte, de az mégis az ítélet ideje. „Miként is tekinthet valaki előre örömmel rá, nem tudva (mert senki sem tudja) saját üdvösségének bizonyosságát?”

A fiatal plébános Newman azt is állítja: „Te nem szereted magad jobban, mint ahogy Ő szeret téged. Nem riadhatsz jobban vissza a fájdalomtól, mint amennyire neki fáj, hogy fájdalmat viselsz; és ha rád méri, csak azt teszi, amit te magad is megtennél, ha bölcs lennél, későbbi nagyobb üdvösséged érdekében.”

A virrasztásra vonatkozó jézusi intelemmel kapcsolatban John Henry Newman kifejti: az egyik alapvető vonás, amiben gyakorlatilag különböznek Isten igaz és tökéletes szolgái az úgynevezett keresztények nagy tömegétől, az igaz és állhatatos jellemek az állhatatlanoktól, hogy

az igaz keresztények bárhol vannak is, virrasztanak, az állhatatlanok pedig nem.

És az virraszt Krisztussal, „aki mialatt a jövőbe tekint, visszanéz a múltba, és Megváltójának érette való nagy tetteit nem szemléli anélkül, hogy ne gondolna arra, mit szenvedett érte.”

A kötetben olvasható beszédeket Salacz Gábor válogatta és fordította. Ajánlást Barsi Balázs OFM írt, kiemelve: „Newman valóságos lelki vezetőnk egyéni életünkben, és igen aktuális egyetemes lelki vezetője a mai időkben Krisztus egész Egyházának.”

Szent John Henry Newman: Keresztény lélek
Szent Gellért Kiadó, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír