Szent István a halála előtt kilátástalan helyzetbe került. Imre fia már nem élt, így a trón öröklése és ezzel együtt a megkezdett út folytatása bizonytalanná vált. A két lehetséges utódjelölt közül az egyik, Orseolo Péter, túl nagy külső függőséget hozhatott volna magával; a másik jelölttől, Aba Sámueltől pedig azért kellett tartani, mert túl nagy volt a belső kiszolgáltatottsága a még mindig pogány vezetők felé.

Vajon István király az uralkodásának utolsó évében biztos volt-e abban, hogy sziklára építette művét?

Halála után hosszú belső és külső harcok kezdődtek. Szétzilálódott az ország. Csak négy évtizeddel később rendeződik újra minden, egy második szent királyunknak köszönhetően. És vajon abban a négy évtizedben gondolhatta-e igazán komolyan bárki, hogy István sziklára építette az országot? Hiszen hát jött az áradat: ellenkirályok, királygyilkosságok, pogányfelkelés, Gellért vértanúsága, a Búvár Kund történetéből ismert és a Vértesnek nevet adó külső támadások, hűbér a császárnak, testvéri ármány… Talán nem is gondoltak már István művére, nemhogy arra, hogy hol is van az a szikla!

Évszázadok kellettek ahhoz, és megannyi vihar, hogy ma már tudjuk, bátran mondhatjuk: maradandó lett Szent István műve. Hiszen mi vagyunk azok: ez az ország. A falakból nem sok maradt, Pannonhalmán is csak a templom egy kis része. De a szikla: az világosan látszik. Lehet folytatni az építést.

A mi házaink, a mi életünk is hasonló ehhez. Sohasem tudhatjuk biztosan, hogy maradandó lesz-e, hogy sziklára építünk-e. Néha úgy érezzük, kétség sem férhet ehhez. Aztán vannak idők, amikor elbizonytalanodunk. Egy-egy viharban megtépázódik a hitünk is. Sőt, az is lehet, hogy a kívülállók vagy majd az utódaink ujjal mutogatnak: „Lám, azt hitte, sziklára épít, és íme, nem marad utána semmi!” Vagy még rosszabb történik, és nem is foglalkozik velünk senki. Túllép rajtunk a történelem.

Megingó hitünk csak múló gyertyaláng. Pedig azt várnánk magunktól, hogy sziklaszilárd legyen. És mintha ezt várnák mások is: hogy szikla legyünk a számukra. Sőt vannak olyanok, akik el is mondják magukról, vagy elhitetik másokkal, hogy ők szilárdan állnak, bármi vihar jöjjön is, sziklaszilárd az értékrendjük.

A szikla egyedül Krisztus. Nem a hitünk, nem a földi építményeink, nem az igazságérzetünk vagy a mondanivalónk. Ezek mulandók – Krisztus örök.

Mi meghalunk – Krisztus él. Miutánunk esetleg hatástörténet marad – az örömhír Krisztusé. Az örömhírt azonban nekünk adja. Pontosan akkor adja nekünk, amikor minden összeomlani látszik, amikor el kell engednünk a saját építményeinket a viharainkkal és a félelmeinkkel együtt. Amikor már csak mi vagyunk meg a szikla. Pontosan úgy, mint Szent István a halála előtt. Ő még a koronáját is át tudta adni. Megtarthatta volna, maga mellé temettethette volna, ehelyett odaadta azt is. Nem földi hatalomnak adta, mert abban nem bízott. Szűz Máriának ajánlotta fel. És amikor már nem volt semmije, akkor helyezett minket is végleg erre a sziklára.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír