Libanoni szerzetes, remete, élt 1828-1898.

Bejrúttól 140 km-re, Észak-Libanonban van egy kis falu, Bkaakafra, itt született 1828 május 8-án a család ötödik gyermekeként,

Két fiútestvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban.

Édesanyja - mint többi maronita (ez a vallás a görögkatolikussal van legközelebbi rokonságban) – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt.

A kisfiú alig 3 éves, amikor az apja meghal.

Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához (a maronita papok szentelés előtt nősülhetnek, mint a görög katolikusoknál), és felveszi az Elahad nevet.

A kis Youssef  alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Szabad idejében mindig igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdepelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:

Gyakran felkereste Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak.

Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozott, amikor egy sürgető hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”.

Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, majd egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.

Charbel engedelmes és alázatos szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult, letette a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldték a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. 

Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentírás, az Oltáriszentség iránt, és még inkább a Szűzanya iránt.

Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelték.

Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban.

Charbel atya 16 évet élt az Annaya-i Szent Maron kolostorban.

Tizenhat év után Isten azt sugallta Charbel atyának, hogy vonuljon vissza remeteségbe. Engedélyt kért, ám az előljáró vonakodott megadni az engedélyt, mert nem szívesen vált meg kedves szerzetesétől.

Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt meg is kapta: Charbel olajat kért a lámpásába, ám - hogy próbára tegyék, vizet öntöttek bele. A lámpásban mégis fellobbant a láng, mintha mi sem történt volna. Ez volt szent Charbel első csodája.

1875 február 15-én megkezdte annyira vágyott remete életét: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.

Sosem hagyta el a remeteséget, csak előljárója parancsára.

Már életében szentként tisztelték és egyszerű imájára csodák történtek.

23 év után súlyosan megbetegedett, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudta folytatni a szentmisét.

1898 december 24-én, 70 évesen, Karácsony vigíliáján szenderült örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el.

Itt volt az első sírja:

De ezzel nincs vége a történetnek!

A szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, hogy fény világítja meg a sírját, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el.

Mivel az emberek kitartottak, végül együtt kimentek arra a helyre, ahonnan a fényjelenség származott. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.

A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták.

Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt ismét megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett.

A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, a végtagok teljesen behajlíthatók, a haja és a szakálla ép. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt.

A bordáiból vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék.

Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt.

A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki.  1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, a holttestet kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”.

Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam Charbel atya holttestét az Annaya kolostorban... Alaposan megvizsgáltam, és észrevettem a verejtéket: a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak... Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.”

A tetemen folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át...

1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).

1950-ben, 23 évvel később, hogy a kripta fala is elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni ... a sírt megnyitották: és láthatóvá vált, hogy a folyadék a koporsóból származott.

A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadásról megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatva a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele is, a koporsó cinkje pedig a lábak mellett elhasadt...” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is.

Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát.

Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arc rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetesen lesütött szemű, alázatosságában szép Szent Charbel arcot.

Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték.

Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, az előljárók hozzájárultak, hogy átlátszó üvegkoporsóba tegyék.

1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen a csepegő piros folyadék. Ez a jelenség teljesen egyedülálló, akármennyit kutakodtam utána, gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem...”

VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.

Csodái:
Szent Charbel csodái túllépték Libanon határait, melyről nagy számú levél és ajándék tanúskodik a kolostorban.

Szent Charbel kedves személye azonban mégis elsősorban a lelki erényeket ébreszti fel, gyógyítja az egész emberiségben a hitet és a jó erkölcsöt. Sírjához a világ négy égtája felől jönnek a zarándokok, minden vallásból, minden korú ember. Hiszen mindnyájan egyenlőek vagyunk, elhívásunkban, hiszen mind Isten gyermekei vagyunk.

Több tízezernyi csodás gyógyulás van már összeírva a kolostorban.

A gyógyulások 10 százaléka olyan emberekkel történt meg, akik nem voltak megkeresztelve.

De vagy imádkozott értük valaki, vagy megérintette őt Szent Charbel olajával, vagy a sírjából való földdel, vagy pedig ő maga látogatta meg a sírt, és érintette annak ajtaját, képeit, szobrát.

A gyógyulások egy része testi gyógyulás, ám sokkal fontosabb az, ami a lélek mélyén történik.

Számtalan eskű alatt tett beszámoló tanúsítja, hogy az emberekre - amint átlépték a kolostor kapuját -, rátört a bűnbánat, és hatalmas, felkavaró találkozásban fogadták be Istent ismét az életükbe, szent Charbel közbenjárására.