Nem szeretünk meghalni. Pedig állítólag az életben a legbiztosabb a vége… Mégis mindenünk tiltakozik az elmúlás ellen: a vágyaink, az élni akarásunk, alkotásaink, terveink, elvárásaink, újratervezéseink. És „műveinket” is örökkévalónak hisszük. Házunk sosem dől össze, virtuális buborékjaink nem pukkadnak ki, az áruk nem fogynak el, a villanyt nem oltják ki soha, a levegőben mindig lesz oxigén, folyamatosan lesz, aki szeressen, lesz, ami élményt nyújtson, a kamra nem ürül ki, a boroshordó csapját sosem kell elzárni… Itt akarjuk felépíteni a tökéletes társadalmat. Mert ez a biztos. A halál után már… ugyan. Vagy ki tudja…

Eközben meg szeretteink naponta hullanak ki mellőlünk, tele vannak a média híradásai halálhírekkel, ugyanakkor mi rezzenéstelenül élünk tovább, mintha míg a világ tartana az élet. Annyira megszoktuk már a halált – most épp a járványnak is köszönhetően –, hogy nem ijeszt meg. Oltasd be magad, hanem meghalsz. Mondhatnánk: s ha nem, úgyis.  „De hiszen minden az életért van,” hogy élj, hogy fogyassz, hogy termelj.

A reklámok jó része egyebet sem ajánl, csak gyógyszert, amitől minden bajunk elmúlik. Mégis… ott a gubanc, hogy az élet számunkra egyenlő lett a koporsóba tételig tartó evilági pár évtizeddel. Már a keresztények között is egyre többen élnek úgy, mintha nem lenne örök élet. Mintha Isten nem létezne. Mintha Krisztus nem támadt volna fel. Azzal butítják magukat, hogy „onnan még senki sem jött vissza.” Holott Krisztus Urunk épp ezt tette, „visszajött”, azért hogy mi éljünk. Hogy testestül-lelkestül megdicsőüljünk.

Azért támadt fel, hogy továbblássunk a sírnál, hiszen többre vagyunk hivatottak. Igaz, csak azoknak ígérte az örök életet, akik hisznek benne, akik úgy élnek, hogy meglássék rajtuk ez az örök távlat. Akik nem görcsölnek be ebben a földi kalitkában, hanem örökkévalósítani akarják azt, amit bennük az isteni szikra hozott felszínre. Ami segít túllépni az ösztönös szinten. Vagy tán már az életösztön is egy istenérv lenne?… Azért tanulnak, azért alapítanak családot, azért alkotnak, azért akarják szebbé, jobbá tenni már ezt a földi világot, hogy az még inkább hasonlítson arra, amit Isten rólunk elképzelt, s amit ott túl, a mennyországban, az Új ég és Új föld Országában teljesít be.

Kerek 700 éve hunyt el a világ legnagyobb költője, az Isteni Színjáték szerzője: Dante Alighieri (1265-1321). Amikor ezt a művet megírta, már túl volt a városi tanácsosi megbízatáson, az egész vezetőséggel összeakadt a bajsza, ellenfelei a pápától is kiharcoltak egy levelet ellene, hogy száműzhessék. Nem sokra rá, halálra is ítélték, házát felgyújtották. Talán mert együttműködést ajánlott fel a ghibellineknek, de egyéb okok is lehettek.

Sohasem térhetett vissza Firenzébe. Szerelme fiatalon meghalt. Házasságában sem lett boldog, közéleti szereplése is kudarc volt. Igen kevés idő alatt sok rosszat megtapasztalt. Ellenségei földönfutóvá tették, állandó otthona nem volt, akárcsak Jézusnak. Egyik grófi uradalomtól a másikig vándorolt, hol gyalog, hol szamárháton. Nem sikerült megalkotnia a földi, boldog társadalmat, de nem lankadt: így az égi királyságot kezdte építeni. És szívében, elméjében összerakosgatta a nagy művet. 1304-ben kezdte írni, és 1321-ig dolgozott rajta. Időnként leírt egy memorizált részt, ami már összeállt benne. Ma azt mondanánk, hogy annyit tudott, mint egy számítógép. Kora műveltségét, – a klasszikust úgy, mint a vallásost – szívében, emlékezetében hordozta. Nem csoda, hogy kilenc évig tanult a domonkosoknál. De ez a tudás nem tette őt elbizakodottá. A tudás gőgje nem idegenítette el sem Istenétől sem egyházától. Reménytelen élethelyzeteiben a hite és tenni akarása mentette meg. Alkotott. Mindössze ötvenhat éves volt, amikor művével elkészült. Mondhatni ez tartotta életben. Nemsokára meg is halt. Isten ezzel a szellemi munkával kárpótolta a reménytelenségbe taszított prófétáját. A kilátástalanságból ez a látomás eljuttatta őt a boldog istenlátásig.

Dante emberi nagysága is követhető minta.

A világirodalom legnagyobb költeményének is számon tartott trilógia a Divina commedia-Isteni színjáték (Pokol-Purgatórium-Paradicsom), a földi életet úgy képezi le, hogy megmutatja az örök távlatot. Sokan mégis csak a Pokol-t boncolgatják. Föl sem tűnik nekik, mennyire könnyelműen játszanak a(z örök) tűzzel… Dantét nem hívő vagy agnosztikus  testvéreink dogmatikus ridegséggel vagy misztikus szertartásossággal vádolják, elárulva gyengeségüket, hogy nem mernek belemerészkedni az Istennel együttélés kalandjába. Irodalomtörténészek, művészek, zeneszerzők egy része néha kéjes élvezettel dagonyázik a pokol gyötrelmeinek leírásában, ugyanakkor itt meg is rekednek, ezzel mintegy felszínre hozva a magukban is megtalált ördögit, sátánit, mindazt, ami az embert lehúzza, elszakítja Istentől.

Dante megharcolta vallásosságát, és fennköltsége mellett is őszinte maradt. Ezért hiteles ma is. Személyesen is sok rosszat megtapasztalt, de számára a rossz csak kiindulópont, borzalmas kezdet, jelezve, hogy tovább kell lépni, mert lehetséges a megváltás.

Krisztusban ez meg is valósult.  Csak ne letörött ágak legyünk az élet fáján, hanem oltódjunk Krisztusba. XV. Benedek pápa száz évvel ezelőtt (1921-ben-szerk. megj.) úgy fogalmazott: Dante Commediája olyan, mintha az ötödik evangélium lenne.

Dante nem a Pokolra hegyezte ki mondanivalóját, hanem a megdicsőülésre. Lucifer is Isten teremtménye, aki elszakadt tőle, mert megtagadta a vele való közösséget. Holott az egész világmindenség létrehozója Isten. Ő a gravitáció középpontja.

Gyermekkorunk katekizmusa is így felelt a legnagyobb kérdésre:

Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, és ezáltal a mennyországba jussunk.

Isten nélkül az ember nem képes sem igazságos társadalmat, sem földi mennyországot létrehozni. Sőt a földön ez egyáltalán nem lehetséges. Mert azt a bűn megfertőzte. Dante pont azért mutatja meg a poklot az embernek, hogy rávezesse tévútjára, és a tévútról a menny felé térítse. A pokol ténye, mint elrettentő eszköz jön számításba, hogy ezért irtózzunk a bűntől. Liszt Ferenc Faust-szimfóniájának Mefisztó-tétele is az ördög zenéje. Groteszk és felzaklató, hogy aztán feloldódjék a gregorián menny felé sodró erejében.

A pokol reális kimenetel, de számunkra nem ezen van a hangsúly.  És nem lehet cél. Tagadni meg nem érdemes. Ne a haláltól féljünk, hanem az örök haláltól. Vagyis: eséllyel „pályázhatunk” a kárhozatra, ha Isten nem olt be az ő kegyelmével, és mi nem járunk az ő parancsainak, evangéliumának útján. Talán azért engedi meg Isten ezt a világméretű járványt ma, hogy észhez térítsen: mivé válhatunk nélküle, tudományunkkal, pénzünkkel. És az életet, – amit nélküle akarunk isteníteni, meghosszabbítani, mesterségesen „életben tartani”,– milyen könnyen elveszíthetjük. Ráadásként meg az örök boldogságot, a Paradicsomot is. Isten kezünkbe adta a szabad szeretet, a döntés „jogát”. Válaszd az életet – írja a Biblia.

Dante Isteni színjátékát érdemes újraolvasgatni ezekben a napokban, mert magunkra ismerünk benne. Olyan érzelmi állapotok, kollektív tudatunkban rejlő toposzok, képek, szimbólumok vannak benne, amelyek az egész emberi nemet érintik. A költő az irodalom nyelvén szólt bele a világ dolgaiba, és közben evangéliumot hirdetett. Egy sajátos hitoktatás ez, amelyet a firenzei lovag gyakorolt. Prédikál és tanít minket, a mi nyelvünkön, hogy az örök javak keresésére, a bennünk rejlő isteni élet megbecsülésére sarkalljon. Egyszerre imakönyv és kalendárium, kalauz és enciklopédia.

Minden búval béleltség és halálra szántság közepette érdemes úgy olvasnunk, hogy az isteni színjátékban választ kapjunk kínzó kérdéseinkre. A megoldás Jézus Krisztus. A Szűzanya és a szentek azért drukkolnak értünk, hogy ne tévesszük el az irányt. Lássunk tovább földies, kicsinyes, önző céljainknál. Helyezzük keretbe életünket. Mert akkor a halál is elveszíti hatalmát. És nem ő lesz a főszereplő, csak statiszta marad. Sokkal inkább érdekeljen a bűntől való szabadulás, és Isten színről színre látásának vágya, a mennyei Paradicsomban. Ez lehet egy keresztény ember egyedüli végcélja.

Dante azért írta meg művét, hogy ne az Elveszett Paradicsomot keressük.

Ne vágyódjunk vissza oda, ami nincs, hanem kapaszkodjunk a Megváltó Krisztusba, aki a feltámadás és az Élet.

Szerző:Sebestyén Péter