„De nekem az Úr a váram, Istenem az oltalmam és kősziklám.“
Amikor felhajtottam az M0-ra, egy egészen különleges látvány tárult a szemem elé: egy nagy teherautó kerék, ahogyan épp felém gurul. A következő töredék másodpercet nagyon lassan éltem meg, mint egy lassított felvételt. Hála Istennek, a végén hihetetlen szerencsés módon a kerék végül nem a kocsinak ment neki, hanem épp mellette suhant el. Fellélegezhettem. A következő pillanatban újra felgyorsult minden, és szemembe világított három féklámpa, ugyanis az előttem haladó sokkot kapott és a sávjában egyszerűen megállt, talán a tükörből figyelve, hová fog csapódni a teherautó kerék. Csak annyi időm maradt, hogy félrerántsam a kormányt, és a következő pillanatban elveszítettem az uralmat az autó felett, és keresztbe-kasba szlalomoztam az elválasztó korlát nélküli M0-s autópályán egészen a túlsó sáv árkáig, ahol a kocsi végre megállt. Máig sem tudom, hogyan lehetséges, hogy nem borult fel a jó öreg Wartburg, hogy épp akkor senki sem jött szembe, pedig előtte és utána tömött sorokban jöttek a járművek… Persze értem: élek, nem azért, mert tudok vezetni, hanem azért, mert a gondviselés megvédett.
Egészen bizonyos vagyok, hogy neked — aki szintén élsz, hiszen olvasod ezek a sorokat — vannak hasonló tapasztalataid. Ott, ahol véget ért a lehetséges, ott Isten számtalan lehetőséget adott. Amikor elfogyott az erő, akkor Isten hatalmas energiát adott. Amikor kétségbeejtő volt a jövő, akkor Isten reménytelivé varázsolta. Ezeknek a tapasztalatoknak azonban nincsen a földi dimenzióban vége. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus az elaludtak zsengéjeként feltámadt a halottak közül.“ (1Kor 15:19-20.)
Van remény! Van szabadulás! Van szabadulás még a halálból is!
Bízhatsz a szabadító Istenben!
Áldott napot!
bejegyezte: Robert Csizmadia – június 04, 2021
Kommentáld!