Az én nagymamám egy igazi szupernagyi volt. Nem tudom, hogy miképp csinálta, de majdnem minden alkalommal már a kapuban érezni lehetett, hogy itt valami finomság készült. Lekváros bukta, túrós táska, szilvás gombóc, almás pite, mákos kevert, diós kalács. Hm. Még most is magam előtt látom, ahogy veszi ki a sütőből a gőzölgő tepsit és mindent beterít az az édes illat…
Sajnos mindez mára már csak emlék, mert olyat, mint ő már senki sem tud készíteni. Miért? Mert a legtöbb finomság receptjét nem jegyezte le, az a fejében, a kezében és a szívében volt.
Mi pedig ma csak kísérletezünk: Még egy marék liszt? Kell még élesztő? Tej, vaj, margarin úgy tetszés szerint? Mennyit kell gyúrni, állni hagyni és sütni? Kell várni, hogy kihűljön? Jó, finom, de ez mégsem olyan, mint a mamáé!
Nos, ugyanilyen a hívők közössége, a gyülekezet is. Egyikünk olyan, mint a só, a másik, mint a cukor, a liszt, vagy a sütőpor. S hogy mi sül ki belőlünk?
Egy biztos, csak akkor leszünk mások számára jó illatú krisztusi szeretet-sütemény:
Ha nemcsak elvagyunk egymás mellett a polcon, hanem ha összekeverednünk, ha kapcsolódunk egymáshoz.
Ha ebből a kapcsolódásból nem marad ki egyetlen összetevő sem, hanem mindenki beleteszi magát.
Ha teljesen feloldódunk egymásban, és engedjük, hogy így eltűnjenek a csomók.
Ha minél többet együtt vagyunk. Örömben, bánatban. Sülve-főve.
Kommentáld!