Belebújni a másik bőrébe. Kinevetni a hatalmast, a győztest, az erősebbet, az elnyomót. Kicsit az lenni, ami nem lehetek. Ledobni a szerepet és maskarával fedni a valót. Ezzel álcázni lehet az igazságot, meg lehet téveszteni a naiv szemlélőt, ki lehet gúnyolni a normalitást, fricskát lehet dobni az elvárásoknak, sőt önfeledten örülni lehet az életnek. Mintegy fittyet hányva a szabályoknak: ne vedd komolyan magad, s mást se. Minden csak játék! Mindaz, amiben élsz, amiről meggyőződtél, ami megtart téged, az nem komoly, csupán egy rád erőltetett „konjunktúra”, gender…

   Úgy tűnik, manapság állandó farsangot élünk. Ez a fajta szerepjátszás, kettős élet egyre elfogadottabb, egyre természetesebb. Élünk az istenadta természetből, őseink, génjeink, hitünk kincseiből, de azt arra használjuk fel, hogy fügét mutassunk neki. Kifordítunk mindent a fonákjára, és azért harcolunk, hogy jogunk legyen nem normálisnak lenni. A szabadság is csak arra jó, hogy nemet mondjunk arra, ami igaz, szent, jó és szép. Hogy eldobjuk, pocséknak, lejárt lemeznek tartsuk azt, amiben nevelkedtünk és amiből létezünk. A szavak jelentése elerőtlenedik, a negatív jelentést pozítív csengéssel ruházzuk, fel, és úgy felerősítjük médiás hátszéllel, hogy az könnyedén átmenjen a társadalom mosott agyának ingerküszöbén. Annyira, hogy az legyen a minta, a követendő példa. Ha például őshonos kisebbségről beszélünk, kinevet a többség, hisz mindenki jöttment, mindenki vándorolt e tájon. Nahát. Ha a családért küzdünk, megjelennek az elváltak, a szinglik, a ferde hajlamúak, és sírva követelik az elismerést, hiszen ők el vannak nyomva, hátrányosan megkülönböztettük őket. Küzdenénk népünk jogaiért, az autonómiáért, máris rasszisták, militaristák, idegengyűlölők lettünk. Többet tennénk a pedagógusokért, de akkor mi lesz a gyermekekkel…? Ha például egy osztályban húszan hiperaktívak, és tíz gyerek marad „rendes”, akkor mind a húsznak joga van speciális oktatásra, odafigyelésre, és akkor ki foglalkozik majd a rendesekkel? Vagy: mihez viszonyítjuk a normalitást? Mindent a munkavállalókért, de akkor mi lesz a munkaadókkal? Több fizetés kellene, de akkor miért kell több adót fizetni? Harcolunk a női egyenjogúságért, de akkor hogyan lehet karriert építeni és édesanyává válni? Élni szeretnénk, utazgatni a világban, gyűjteni az élményeket, de akkor mikor és hogyan alapítsunk családot? Küzdenénk a szülőföldért, de külföldön többet ér a pénz?… Akkor balek, aki itthon marad? Vagy fészbukon mentenénk meg a hazát? Ki dönti el, mikor van a többségnek vagy a kisebbségnek igaza? És egybe lehet-e mosni mindenfajta „kisebbséget”, például egy másfélmilliós államalkotó nemzeti közösséggel? Vagy attól való félelmünkben, hogy az állami többség politikájában ez visszaüt, hagyjuk a dolgokat a maguk mentére, a piac, az unió úgyis megoldja?…

   Minden engedmény csak olaj a tűzre. Minden „érzékenyítés”, puhítás, csak aláássa az önfegyelmet, a normalitást, a törvények és az erkölcsi rend harmóniáját. A bűnös szabadság, a folytonos lazítás, a törvények kijátszása, a kiskapuk szaporodása csak oda vezet, hogy még jobban elhalványul az erkölcsi felelősség. Békeidőben ez a nagy kísértés: ’Vedd át a másik szerepét! Ne érezd magad jól a bőrödben! Légy más! Isten eltitkol tőled valamit, féltékeny rád. Szakítsd le a gyümölcsöt, akkor te leszel a vezér!’ A kísértő azt szeretné, hogy az életed ne Istenhez legyen hasonlatos. Inkább legyen egy őrjöngő álarcosbál. Egy vég nélküli farsangi kavalkád.

   Ha csak a bennünk hangoskodó, földi boldogságot hazudó Kísértőre hallgatunk, lassan önként adjuk fel szabad akaratunkat, – amellyel nemet is mondhatnánk eme farsangi vírus-osztogatónak. Mert a kegyelemmel együttműködve le is győzhetnénk a bűnt. Ami, látjuk: társadalmi méreteket ölthet.

   A lelkiismeret Isten hangja. Iránytű, mely hozzá viszonyítva mondja: mi a jó és mi a rossz. Szól a tett előtt, alatt és után is.

   Legalább a farsang után illene észhez térni. Legyen elég az alakoskodásból. Álljunk ki magunkért, a külső-belső szemfényvesztés ellen. Bízzunk a Mesterben, aki előttünk jár, aki legyőzte a gonoszt. Ő sosem volt képmutató. Fénylő arca a mi útjainkat is megvilágítja. Ha vele járunk, nekünk sem lesz szükség alakoskodásra.

   Akkor lenne veszítenivalónk, ha Őt veszítenénk el.