Erről az eseményről Tacitus római történész (54--120) ad egészen pontos tudósítást.

Egy általános megbotránkozást keltő orgia után következik a csapás (a tűzvész), véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant föl a tűz, amely a Palatinus és a Caelius heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt fölhalmozva.

Egyszerre több ponton kezdődött, és azonnal erőre kapva s a széltől szítva a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok, vagy egyéb akadályok nem voltak a közben.

Néró vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Marsmezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket építetett a nélkülöző sokaság befogadására.
Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott föl, s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette.
Július 17-től számítva az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek.

Néró hasznot húzott hazája romlásából, s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni, hanem a tavakat, mezőket és erdőket, nyílt térségeket és kilátóhelyeket.
De sem az emberi szó, sem a princeps ajándékai, sem az istenek engesztelése nem volt képes fölszámolni azt a gyalázatos hiedelmet, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett, Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta.

Így összefogták a keresztényeket és megvádolták őket és kereszthalál vagy vadállatok marcangolása általi halál volt az ítélet.
Római Szent Kelemen levele szerint a zsidók féltékenységének és irigységének is része volt abban, hogy a császár és a nép a keresztények ellen fordult.

Vértanúságuk helye a Vatikán dombjának déli lejtője volt. A római egyház, mivel e vértanúk az Apostol-fejedelmek tanítványai voltak, Szent Péter és Szent Pál ünnepe körül emlékezett meg róluk.
A XII.-XIII. században június 22-én, a XVI. század végén június 24-én, az újabb időkben, 1900 óta a Vatikánban, a Camposanto Teutonico, a német temető templomában ünnepelték különös fénnyel e vértanúkat. 1969-ben június 30-ra tették a napjukat.