"Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába"
Zsoltárok könyve 17. fejezet 8. vers
Emlékszem
rá, milyen büszke voltam, amikor gyermekkoromban sikerült úgy elbújnom,
hogy a többiek nem találtak rám - mégha egy idő után unalmassá is vált a
helyzet. Most én játszok bújócskát a gyermekeimmel, és sokszor azt kell
játszanom, hogy nem látom őket, pedig látom őket. Azt kell tettetnem,
hogy az általuk kiválasztott búvóhely nagyon jól elrejti őket, még akkor
is, ha kilóg a lábuk, vagy a szőke hajuk. Néha azt gyanítom, hogy
tudják is, hogy látom őket, de mégis kitartanak a búvóhely mellett.
Talán annak az érzete, hogy elbújtam, és hogy másoktól, netán egy
képzeletbeli veszélytől rejtve vagyok, az önmagáért a bújócska értelme.
Felnőttként
is néha úgy érzem, hogy szívesen elbújnék. Elbújnék a bajok és a
problémák elől - persze utána mindig felgyűröm az ingujjat, és megoldom
őket. Elbújnék a nehéz emberek elől - persze végül csak-csak előveszem a
jobbik énem, és meggyőzöm őket is. Elbújnék szégyenteljes
sikertelenségek elől - persze a végén azért igyekszem kiköszörülni a
csorbát. Sok fordulat után megtanultam az életben, hogy akármi is
legyen, ami egy pillanatra megrettent, frusztrál, vagy épp elkeserít,
ezt a pillanatnyi biztonságérzet erősítő elbújást nagyon jól
gyakorolhatom bárhol, bármikor. Elég annyit mondanom, hogy "Istenem,
most rád van szükség!" Ilyenkor átérzem egy pillanatra, ahogyan Isten
megnyugtatóan átölel, majd biztatóan megveregeti a vállam: és máris
sokkal könnyebb bárminek is nekiveselkedni.
Azt
hiszem, hogy jó is, hogy gyakorlom ezt az Istenbe való elbújást, ezt a
belekapaszkodást. Egyszer még szükségem lesz rá. Amikor majd el kell
számolnom, és a Vádoló rám önti életem minden szennyesét, hibáját és
hiányosságát, akkor majd mindenképp szükségem lesz rá, hogy reflexből,
teljes bizalommal csak úgy megszokásból odaugorjak Jézus mögé, és azt
mondjam: "Megváltóm, most te következel!"
Áldott napot!
Bejegyezte:
Robert Csizmadia
–
november 06, 2020
Kommentáld!