A szenvedés Istenhez vezető útja
2022. március 3. hamvazószerda utáni csütörtök

Evangélium:
Lk 9,22-25 
Amikor Péter apostol megvallotta, hogy Jézus a Messiás, akkor az Úr így szólt a tanítványokhoz: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie: a vének, a főpapok és az írástudók elutasítják, megölik, de harmadnapra feltámad.” Majd így szólt mindnyájukhoz: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?”

Bevezető ima: Jézusom, Megváltóm! Te nem menekültél el a szenvedés elől, hanem azt tetted, amire az irántunk érzett mély szereteted indított. Bízom Benned, hiszen megmutattad irántam való végtelen szeretetedet. Remélek Benned, mert szeretetednek nem szabtál határokat. Azokért is imádkoztál, akik elutasítottak és az ellenségeidért, akik megöltek. Köszönöm neked, Jézus, hogy mindenképpen, feltételek nélkül szeretsz engem!

Kérés: Uram, segíts, hogy a Tőled kapott keresztem megváltó erejét felismerjem, és reménnyel hordozzam.

Elmélkedés:

1. A szenvedés mint a lelki növekedés eszköze. Tapasztaljuk, hogy a szenvedés földi életünk mindennapos része. Kezdve az első karcolásoktól, amikor először esünk el a kerékpárral; folytatva olyan nagy lelki fájdalmakon, amit egy barátunk árulásakor vagy szerettünk elvesztésekor érzünk; egészen a betegségeink által okozott lelki és testi szenvedésekig. Ha keresztény hittel fordulunk a szenvedés felé, akkor felismerjük, hogy minden szenvedésben lehetőség nyílik arra, hogy szeretettel viselve felajánljuk Isten Országának épüléséért, egyben pedig lehetőséget ad lelki növekedésünkre is.

2. „Az Emberfiának sokat kell szenvednie.” E nehéz kérdés megvilágításához Szent II. János Pál pápa írását hívjuk segítségül: „Krisztus küldetésének teljes tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével kell elérnie, hogy az ember »el ne vesszen, hanem örökké éljen«. Keresztjével kell leszállnia a rossz gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie az üdvösség művét. És e műnek – az örök Szeretet tervében – megváltó szerepe van. Krisztus üdvözítő erejének tudatában halad szenvedése felé, engedelmeskedik Atyjának, de főként abban a szeretetben azonosul Atyjával, amellyel Ő a világot és a világban élő embert szerette. Ezért írja később Szent Pál: »Szeretett és feláldozta magát értem« (Gal 2,20).” (Szent II. János Pál: Salvifici doloris 16.)

3. A mi kereszthordozásunk.  Ha felismerjük Jézus mélységes szeretetét az értünk vállalt kereszthalálában, akkor magunk is egyre nagyobb készséggel tudjuk vállalni és elviselni szenvedéseinket – szeretetből másokért. Miközben ezt az utat járjuk Krisztussal, lelkünk egyre közelebb emelkedik Istenhez. Így ír erről Szent II. János Pál: „A szenvedés mintegy magában foglalja az erényre szólító különleges meghívást. Az ember feladata ennek az erénynek a gyakorlása. A kitartásról van szó, annak elviseléséről, ami zaklatja, bántja az embert. Az az ember, aki képes erre, felszabadítja a reményt, hogy a szenvedés nem lesz úrrá rajta, nem fosztja meg emberi méltóságától. S ahogyan az ember fokozatosan részt vállal ebből a szeretetből, önmagára talál, még a szenvedés mélységeiben is: megtalálja „lelkét”, amelyet a szenvedés miatt „elveszettnek” hitt.” (Szent II. János Pál: Salvifici doloris 23.)

Beszélgetés Krisztussal: Uram, segíts, hogy amit megélek: a fájdalmakat, a sérelmeket, és a betegségeimet, lehetőségnek lássam a szeretetre, a szeretetben való növekedésre, és arra, hogy szeretetemet Neked felajánlhassam!

Elhatározás: Megvizsgálom indítékaimat, mit miért teszek: magamért vagy Istenért? Törekszem rá, hogy minél több cselekedetet és szenvedést felajánljak Isten szeretetének győzelméért.