„Mintegy csudává lettem sokaknak; de te vagy az én erős bizodalmam.”
Na, mi lesz már? Menjél! Gyerünk! Menni fog! Meg tudod csinálni! Látod, Ő sem süllyed el! És most Ő hív és Ő mondja. Ne tétovázz! Indulj!
Rendben. Megyek. - Mondtam magamban, miközben lábaimat átvetve kiültem a bárka jobb oldali palánkjára. S ahogy talpamat elkezdték csiklandozni a fel-felcsapó hullámok, karjaimmal lassan kinyomtam magam és felálltam.
Felálltam? Valóban állok? Ez biztos? És tényleg! Óvatosan léptem egyet előre. Majd még egyet és még egyet. Igen! Megcsináltam! Nézzétek! – fordultam hátra - én is járok a vízen!
S hogy mi történt ezután Péterrel? Azt mindannyian tudjuk, sőt, nemcsak, hogy tudjuk, de oly sokszor át is éljük. Önző természetünk folytán sóvárogjuk az elismerést, szívesen fürdünk mások rajongó csodálatában, egészen addig, míg túltáplált egónk tehetetlenül elmerül az élet kérdéseinek tengerében.
Mily jó lenne tanulni Péter hibájából, hogy a sikereink, a jól végzett munka után nem esnénk az önteltség bűnébe, hanem azt mondanánk: Nem én! Nem én! Nem magamban bízom! Az Úr az én erős bizodalmam!
„Nem én, csak Krisztus old meg minden kérdést,
csak Krisztus Jézus az én életem.
Csak Krisztus szívem drága kincse,
csak Krisztus Jézus az üdvösségem!”
Szerző: Szilárd - január 25, 2023
Kommentáld!