Az árvíz egyre csak közeledett. Tehetetlenül, rémülettel szemléltem, amint az egyre növekvő hullámok életem nagy gonddal művelt, mégis száraz, hervadt kórói előtt tornyosulnak. Nem is a saját életemet féltettem, hanem a körülöttem elterülő, kietlen, elszáradt kertet. Hiszen saját kezemmel alkottam, az én művem volt, és büszke voltam rá.

A víztömeg már közvetlen előttem volt. Fülsüketítő robajában már saját gondolataimat sem hallottam. Egy pillanattal később az ár teljes erővel az arcomba csapódott. Kiment a lábam alól a talaj. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodót találni, de a hullámok villámgyorsasággal sodorták el előlem a kicsavart, korhadt fákat. Ekkor villant át az agyamon, hogy most meg fogok fulladni.

A víz mélyén azonban nyugalom volt. A pusztító ár, ami minden romot elsodort körülöttem, mintha erős karokkal tartott volna. Éreztem, hogy elönt a béke. Percek teltek el így.

Amikor kinyitottam a szemem, egy teljesen másik világba csöppentem. Lábam ismét biztos talajon állt. A víz hófehérre mosta a ruhámat, és körülöttem nyoma sem volt a káosznak, amit én hoztam létre.

Az elvonuló ár vizének maradéka könnyed záporként hullott a földre. Nyomában percek alatt zöld fű, színes virágok, terebélyes fák hajtottak ki a földből. A vízcseppek az előbújó napsugarakkal együttműködve csodás szivárványt festettek az égre. Végül a zápor is elállt.

Ekkorra már burjánzó liget vett körül, és mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott. Abban az irányban, ahonnan az árvíz érkezett, most egy szikla állt, a sziklából pedig forrás fakadt. Odamentem, és nagyot kortyoltam a vízből. Ugyanaz a béke árasztott el, mint korábban, a szökőár mélyén. Ugyanaz az életadó erő járta át a testem, ami a mélyben is átkarolt.

Saját két kezemmel hiába fáradoztam, hiába próbáltam valami élőt alkotni. Az Árvíz azonban megtette, amire én nem voltam képes. Először elsodort minden hasztalan és halott erőlködést, majd záporként és forrásvízként könnyedén hozta—csak úgy, magától—az életet.

Szerző: Cserpán Ádám