Néhány hete nagy port kavart az ismert
aerobik-oktató, Schobert Norbert internetes bejegyzése, miszerint a házasságok
felbomlásában nagy szerepet játszik, hogy mind nők, mind férfiak elhanyagolják
a testüket és elhíznak.
Érdekes volt látni, hallani a médiában, ahogy
nekiestek szegény Norbinak, és ahogy az ismerősei is elhatárolódtak tőle, hogy
ilyet nem lehet, ez testszégyenítés, stb. S nem mondom, a stíluson tényleg
lehetne csiszolni – ezért bocsánatot is kért -, de a megállapításán érdemes
lenne elgondolkodni.
Mai Igénk alapján pedig különösen érdemes
tükörbe nézni, ráállni a mérlegre, önvizsgálatot tartani, és szembesülni azzal,
hogy vajon számunkra mit jelent, mennyit ér, mennyit számít a Megváltó
áldozata? Tényleg azzal a megbecsüléssel tekintünk a testünkre, lelkünkre,
lényünk minden szegmensére, hogy azok mind Jézuséi?
Bizony, mennyivel más szemlélet ez és mennyire
más életvitel következik ebből:
Amikor úgy tekintek a mentális állapotomra,
mint Isten tulajdonára, akkor figyelek arra, hogy mit nézek, mit hallgatok, mit
olvasok, mennyit imádkozom, mennyit pihenek, mivel töltöm a szabadidőmet, mert
Jézusnak a legjobbat akarom adni.
Amikor úgy tekintek a testemre, mint ami az
Övé, akkor nem hanyagolom el magam, nem eresztek pocakot, önuralmat gyakorlok az
étkezés terén, kerülöm a káros dolgokat és rendszeresen mozgok, mert igyekszem Jézus
testét a legfittebb állapotban tartani.
Ami pedig az adottságaimat, a képességeimet,
a lehetőségeimet, a munkámat illeti, semmi sem minősül alantasnak, és mindenben
a legtökéletesebbet nyújtom, mert nem magamnak, nem XY gyárnak, hanem magának
Jézusnak dolgozom.
Egész lényemmel vallom: „Többé nem én élek,
hanem Krisztus él bennem. Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában
való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal.2:20)
Én Jézusé vagyok!
Kommentáld!