A reménynek hatalmas ereje van. Ez nem csak egy érzés, nem csak egyszerűen vágy, hanem körülményektől, helyzettől független gondolkodás– és életmód. Kevés dolog bizonyítja ezt jobban, mint az afroamerikai rabszolgák élete a 18-19. században. Az “Új Világban” születésüktől kezdve, egész életük fogságban, kényszermunkával, gyakran testi fenyítéssel telt, és szó szerint emberszámba sem voltak véve. Mégis énekeltek.
Spirituálé néven elterjedt vallásos énekeik a szabadságról szóltak: egy igazán “új világról,” várva várt otthonukról, Kánaánról, az ígéret földjéről. Arról az Istenről és annak az Istennek énekeltek, akiről az istentiszteleti prédikációkban hallhattak, és aki szintén szolga lett, hogy ők majd egyszer szabadok lehessenek.
Ezen a földön végül csak töredékük tapasztalhatta meg, milyen szabadon élni. De még ebben a “szabadságban" is fojtogatta őket az igazságtalanság, elutasítás, előítélet. Mégis énekeltek.
A mi sorsunk, élethelyzetünk meg sem közelíti azt a sok szenvedést, amit nekik kellett átélniük. De mi sem vagyunk igazán szabadok. Fogságban tart minket a múlt, a fölénk tornyosuló elvárások, különböző függőségeink, egyes kapcsolataink, anyagi korlátaink, az időhiány, a hétköznapi élet rutinja, és még sorolhatnám… Olyanok vagyunk, mint a madár, akit Isten a tágas, végtelen kék égre teremtett, hogy szárnyaljon, mégis kalitkába van zárva.
Mégsem kell, hogy gondolataink, érzéseink—lelkünk—is rabbá váljanak. Isten minket is szabadságra teremtett, és már most képes megadni ezt nekünk szokásainkban, döntéseinkben és kapcsolatainkban, hogy igazán azok lehessünk, akiknek alkotott bennünket.
És amíg nem teljesül maradéktalanul ez a szabadulás, addig is remélhetünk, énekelhetünk. Hiszen a kalitkába zárt madár is énekel.
Kommentáld!