Publius Aurelius Valerianus
Valerianus (eredeti nevén: Publius Aeurelius Licinius Valerius), (193 – 264) a Római Birodalom császára.
Útja a császári méltóságig
Valerianus előkelő szenátori családban született, s ennek okán fontos
politikai tisztségeket töltött be a hatalmi hierarchiában. 238-ban princeps senatus, majd Decius császár idején cenzor volt. Trebonianus Gallus császársága idején pedig jelentős katonai parancsnoki posztot birtokolt Raetiában. Aemilianus
ellencsászárrá választásakor csapatokat gyűjtött Aemilianus mellett, de
amikor az ellencsászárt saját testőrei meggyilkolták, Valerianust és
fiát, Gallienust választották a rajnai és a galliai légiók császárnak.
Uralkodása és bukása
Valerianus és fia uralkodása idején a római állam nagyon közel
került, ahhoz, hogy összeomoljon a barbár támadások és a belső lázadások
nyomasztó súlya alatt. Valerianus trónra lépése után nem sokkal már a boranusok pusztították a Fekete-tenger partvidékét, majd gótok telepedtek le az Azovi-tenger vidékén. Néhány évvel később az itt letelepült gót törzsek már a kis-ázsiai ión városokat pusztították. A támadások során a barbárok elpusztították Ephesusban Artemisz templomát is, amely az ókori világ hét csodájának
egyike volt. A barbár katonai sikerek alapjában véve a városfalak és a
felfegyverzett lakosság hiányának volt köszönhető, illetve annak, hogy
római légiók többnyire csak a határok mentén állomásoztak. Minderre
szükség is volt, mivel az Eufrátesz vidékén I. Sápúr perzsa király egyre többször tört be Syria területére. 256-ban elesett Dura határerődítménye, s az ellenség Antiochia városát is többször feldúlta. Valerianus császár képtelen volt felvenni a harcot a jól szervezett ellenséggel, s 260-ban az emesszai
ütközetben az idős császár Sápúr fogságába került. Fia kísérletet sem
tett apja kiszabadítására, s a legyőzött császár fogságban fejezte be
életét. A legenda szerint a fogság évei alatt minden reggel neki kellett
felsegítenie lovára a perzsa uralkodót, majd halála után holttestét
szalmával kitömték és Perzsia legjelentősebb templomában őrizték.
Valláspolitikája
A keresztény
történetírók meglehetősen eltúlozzák Valerianus személyes hibáit, s ez
részben annak is köszönhető, hogy a császár erőteljesen üldözte az új
vallás követőit, mivel úgy gondolta, hogy az ősi istenek megsértésével a
keresztények hozzájárulnak azokhoz a csapásokhoz, amelyek a birodalmat
válságba sodorták. Valerianus két edictumot is kiadott a keresztények ellen. Első edictuma 257 augusztusából
való, s arról rendelkezik, hogy a magas rangú egyházatyák mutassanak be
áldozatot az állam isteneinek, de a magánéletükben megengedte nekik Jézus tiszteletét. Második rendelete már jóval szigorúbb szabályokat állított fel. 258-ban vezették be a birodalom keleti felében, és ez már halálbüntetéssel sújtotta a keresztény papokat. Ennek a vérfürdőnek lett az áldozata többek között II. Sixtus pápa, Szent Lőrinc és Szent Cyprianus is. Az edictum értelmében a keresztény szenátorokat és lovagokat vagyonelkobzással büntették, míg a császári birtokok keresztény bérlőit bányamunkára ítélték.
Kommentáld!