Pio atya (1887-1968) nem stigmáinak vagy annak köszönheti hírnevét, hogy állítólag rendelkezett a bilokáció adományával, hanem gyóntatói képességeinek.

Olaszország, 1923. Még csak most kelt fel a nap a San Giovanni Rotondo kolostor felett, de már több tucat ember várakozik Pio atya gyóntatószéke előtt. Azért, hogy a lehető legtöbb embert meghallgathassa, az atya mindenkit csak néhány percig gyóntat. És ennek ellenére képes akár 19 órát is a gyóntatószékben ülni.

Amikor még szemináriumba járt, egyik professzora azt mondta neki, hogy gyenge egészségi állapota miatt nem alkalmas prédikátornak, de azt kívánta számára, hogy nagy gyóntató legyen. Prófétai szavak voltak ezek, hiszen a kapucinus szerzetes fáradságot nem kímélve gyóntatta híveit.

Egy gyóntató, aki nem válogatja meg a szavait

Az elé járuló emberek a buzgalom és az aggodalom érzése között ingadoznak. Időnként látunk a gyóntatószéket sírva, dühösen vagy teljesen feldúltan elhagyó bűnbánót. A gyónás nemde a bűnbánat és a megszabadulás szentsége?

Mégis gyakran hallani, hogy az atya mérges. «Menjen innen!» mondja azoknak, akiknek nem áll szándékukban, hogy változtassanak rossz szokásaikon. «Isten irgalmasabb veled, mint Júdással!» – mondja annak, aki az okkultizmus felé fordult. «Vén disznó» – mondja annak a férfinak, aki megcsalta a feleségét. Gond nélkül elkergeti őket és megparancsolja nekik, hogy csak akkor térjenek vissza, ha készek az őszinte bűnbánatra.

Öregek vagy fiatalok, nők vagy férfiak, mindannyian szembesülnek Pio atya szigorával. Ha elrejtik hibáikat, ha nem nyitják meg teljesen szívüket, vagy ha hiányzik belőlük az alázat… Semmi sem kerüli el a kapucinus szerzetes szemét. A sorukra váró bűnbánók lélegzetüket visszafojtva félnek az ítélettől. Sokan azon tűnődnek, hogy vajon nem lenne jobb, ha egy másik paphoz mennének. De kétségeik ellenére kevesen állnak ki a sorból.

Mart azok, akik a bűn szégyenétől megtört szívvel jönnek és akik nem tudják kifejezni magukat, Pio atyában könyörületes, együttérző személyre találnak. Sokakat lenyűgöz az atya azon a képessége, hogy olvasni tud a szívükben. A megkönnyebbülés könnyei csordulnak végig az arcukon, amikor elhagyják az „ítélőszéket”.

Fotó: YouTube

Megváltó szentség

Hosszú órákkal sötétedés után Pio atya elbocsátja az utolsó gyónót. De nincs idő ásítozásra. Egyszerű vacsora után a cellájába megy imádkozni. A feszület előtt térdelve könnyeit hullatja. A magányosság pillanatában kétség és gyötrelem fogja el.

Vajon jól teszi, ha elkergeti az okvetetlenkedő, makacs gyónókat? Vajon a megfelelő szavakat használja, amikor Krisztus megengedi számára, hogy a szívükben olvasson? Mindannyiszor fájdalom támad szívében, amikor megtagadja valakitől a feloldozást. Olyan sokan vannak itt a földön, akik nem férnek hozzá a szentségekhez…

– Uram, így kell vigyáznom a lelkekre, akiket hozzám küldesz?

Pio atya nem tudja rászánni magát, hogy engedje ezeket a hálátlan lelkeket továbbra is könnyedén venni Jézus áldozatát. Ha mindig szem előtt tartanák ezt az áldozatot, soha nem tévednének el. De az emberek bűnösek, és a gyónás a Krisztushoz való visszatérés módja. És ha hátrafelé vagy bekötött szemmel megyünk, hogyan remélhetjük, hogy célba érünk?

Tökéletes alázattal kell megtérnünk. Mondjunk ki mindent, mentegetőzés nélkül, a bűnök megbánásának mélyről fakadó vágyával. Nincs olyan szeglete a léleknek, amit Isten ne látna, de az emberre bízza, hogy kinyilatkoztassa, feltárja magát. Semmi sem tetszik jobban Istennek, mint az, hogy visszaadunk neki egy kicsit abból a végtelen szeretetből, amivel ő nap mint nap megajándékoz.

Pio atya haláláig, 1968-ig gyóntatott, sok lelki gyermekének adott tanácsot. Azt javasolta, hogy 10 naponta menjenek gyónni, hogy egészséges maradjon a lélek. És a húsvét megünnepléséhez semmi sem fontosabb, mint egy komoly gyónás.

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia