Jézus és Péter apostol kapcsolatának megértése és magyarázata sokféle szempontból kulcsfontosságú. A Simonból Péterré alakuló apostol személyes hitének fejlődése minden keresztény ember hittörténete szempontjából rendkívül tanulságos.

A kibontakozó egyházi közösség életében az apostolok és Péter jelentősége már az Újszövetség lapjain kirajzolódik.  A krisztusi szándékot értelmező apostoli hagyományban alakul ki aztán a péteri szolgálat és a pápai elsőség. A primátus természetének fölismerése és gyakorlása módja a történeti tényezők kontextusában tárul elénk. Ennek végső értelme az egyház egységét megjeleníteni és előmozdítani hivatott apostoli tekintély és szolgálat.

A dogmatörténeti fejlődés során is egyre pontosabban körvonalazódik Krisztus egyházának önértelmezése is. Ezen belül különösen fontos a Szentírás, a szent hagyomány és a tanítóhivatal bensőséges összefüggése. A közelmúltban az Egyház mint intézmény és a hivatali illetve személyes karizma dinamikus feszültsége állt az érdeklődés homlokterében. Ma – Ferenc pápa ösztönzésére – a szinodalitással kapcsolatos kérdések és feladatok kihívásaira figyelünk.

A történelmi meg az egyház- és teológiatörténeti rétegek alól és ezeken keresztül vagy olykor ezek ellenére mégis jól érthetően halljuk most is, mi is, Jézus kérdését: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

A válaszok lényegében hasonlóak a Jézus korabeli emberek feleleteihez. Van aki szerint egy vallásalapító, egy bölcs tanító, erkölcsi példakép, esetleg forradalmár vagy híres gyógyító, lelkigondozó. Többnyire egy kiváló embernek látják más nagyok között.

A muzulmánok számára Jézus egy próféta a sok közül, de nem a Próféta. A Krisnások számára az istenségük egyik megtestesülése — de nem a Megtestesülés. Jehova tanúi számára egy tanító, de nem a Tanító. Pacifisták számára egy békeharcos — de nem a Békesség Fejedelme.

Az első Jézusi kérdés után még hangosabban halljuk a másikat. „Hát ti, kinek tartotok engem?” Ez a kérdés már a tanítványok belső körét szólítja meg. Simon Péter válasza az egyház hitvallása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Talán nem túlzás ezt úgy érteni, hogy aki hiszi és vallja, hogy a Názáreti Jézus az Isten által küldött Messiás és Krisztus, vagyis Szabadító és Fölkent, az a péteri Egyházhoz tartozik, és péteri adományokban részesül. Boldog lesz, mert a mennyei Atya kinyilatkoztatásában részesül, amit nem a test és vér, vagyis nem származási vagy más evilági kapcsolat közvetít. Új nevet kap Jézustól. Az új név új személyes identitás. És ha személynek lenni valóban annyi, mint kapcsolatban lenni, akkor ez az új személyes meghatározottság a Krisztus sziklájára épülő egyházhoz, közösséghez való tartozás önazonossága. Ehhez a krisztusi sziklaalaphoz kapcsolódnak sajátos módon Péter apostol meg a többi apostol és utódaik, az egyház szentjei és a meghívott szentek, akiket a bizánci liturgia így hív az eukarisztiában való részesedésre: „Figyelmezzünk! Szentség a szenteknek!”

A pokol kapui és a mennyország kulcsai között nem szoktunk szoros összefüggést látni. A pokol kapui jelképezhetik az egyéni gonoszság meg az igazságtalan és életellenes társadalmi struktúrák erőit. Ha azonban arra a megrendítő hasonlatra gondolunk, mely szerint a pokol kapui belülről vannak bezárva, akkor felismerjük, hogy a mennyország kulcsaira valamiként mindnyájunknak szüksége van. Mégpedig azért, hogy a szívünk ajtaja előtt szelíden kopogtató Üdvözítő előtt ajtót nyissunk, hogy velünk vacsorázzon, mi pedig vele (Vö.: Jel 3,20).

A kulcsok hatalmas szolgálata, az egyházi oldás és kötés feladata nem az, hogy a bűnök kelepcéjében vergődő testvérre kívülről rákényszerítsen valamit, amit ő nem akar. Vagy hogy helyette elvégezzen valamit, amire ő nem képes. Az egyházi szolgálat Istentől ered és Istenhez vezet. Isten jóságos szeretetéről tesz tanúságot és irgalmas szeretetének szabadító és gyógyító ajándékát közvetíti.

Péternek is tanulnia kellett még ezt az isteni logikát. Nem sokkal nagyszerű hitvallása után Jézus a szenvedéséről kezd beszélni. A tiltakozó Pétert Krisztus a legkeményebben utasítja rendre. „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek.” (Mt 16,23)

Péter lelkesedése és kudarca, háromszori tagadása és könnyei, háromszori szeretet vallása és vértanúsága Jézussal való kapcsolatának mérföldkövei. Életének meghatározó mozzanatai nem egyéni kiválóságáról tanúskodnak, hanem arról, hogy egyre szorosabban Krisztushoz kapcsolódik. Ez a kötődés, ez az egyre bensőségesebb és szorosabb elköteleződés lesz az oldás titka is. Az tud a bűnök kötelékeiből kiszabadulni, és az képes mások szabadulásában is közreműködni, aki a szabadító Istenbe kapaszkodik. Azért lehet szabad, mert csak Istenhez kötődik.

Jézus tanítványaihoz intézett első két kérdése arra vonatkozott, hogy kinek tartják az emberek, illetve ők maguk, az Emberfiát.

A Péternek és általa nekünk is feltett utolsó kérdése már nem ez, hanem az, hogy „Te, szeretsz-e engem?”  Adja Isten, hogy Péter példáját követve és közbenjárását kérve mi is tudjuk majd ezt felelni: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.” (Jn 21,17)