Vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy meglássuk és elismerjük gyengeségeinket és törékenységünket. Alázatos szívvel fohászkodjunk az irgalmas Istenhez, hogy meggyógyíthasson és felemelhessen bennünket – buzdított rá a pápa.

Vertse Márta – Vatikán

A pápa az evangéliumi szakasz két mozzanatára hívta fel a Szent Péter teret megtöltő hívek figyelmét: ahhoz, hogy felemelkedjünk Istenhez, előbb önmagunkba kell szállnunk, őszinte és becsületes szívvel tekintve gyarlóságainkra. 

A vasárnapi evangéliumi szakasz példabeszédének két főszereplője van, egy farizeus és egy vámos (vö. Lk 18,9-14), vagyis egy vallásos ember és egy közismerten bűnös személy – kezdte beszédét Ferenc pápa. Mindketten felmennek a templomba, hogy imádkozzanak, de csak a vámos emelkedik fel igazán Istenhez, mert alázatosan leereszkedik önmaga igazságába és úgy mutatja magát az Úrnak, mint amilyen, álarcok nélkül, lelki szegénységével. Mondhatnánk, hogy a példabeszéd két mozgás között helyezkedik el, amelyet két ige fejez ki: felmenni és lemenni.

 

Az első mozdulat, hogy felfelé megyünk – magyarázta a pápa, idézve a vasárnapi evangéliumi szakasz szövegét, amely így kezdődik: „Két ember fölment a templomba, hogy imádkozzék”. Ez a jelenet a Biblia számos epizódjára emlékeztet, amelyekben az ember, hogy találkozzon az Úrral, felmegy Isten jelenlétének a hegyére: Ábrahám felmegy a hegyre, hogy áldozatot mutasson be; Mózes felmegy a Sínai-hegyre, hogy átvegye a parancsolatokat; Jézus felmegy a hegyre, ahol megdicsőül – sorolta fel a bibliai példákat Ferenc pápa. Rámutatott, hogy a felfelé menni tehát kifejezi a szív igényét, hogy elszakadjunk egy lapos élettől, hogy találkozzunk az Úrral; hogy felemelkedjünk önmagunk síkságáról, hogy felmenjünk Isten felé; hogy összegyűjtsük mindazt, amit a völgyben megélünk és azt az Úr elé vigyük. 

 

A pápa ezután a második mozzanatot elemezte. Ahhoz ugyanis, hogy megtapasztaljuk az Ővele való találkozást és átalakuljunk az ima révén, hogy felemelkedjünk Istenhez, szükség van a második mozdulatra, arra, hogy leereszkedjünk. Mit jelent ez? – tette fel a kérdést a pápa, majd kifejtette: ahhoz, hogy felmenjünk Isten felé, le kell szállnunk önmagunkba: ápolnunk kell a szív őszinteségét és alázatosságát, amelyek egyenes tekintettel szemlélik gyarlóságainkat és szegénységünket. Az alázatban ugyanis képesek leszünk rá, hogy színlelés nélkül Isten elé tárjuk azt, amik vagyunk, korlátainkat és sebeinket, bűneinket és nyomorúságainkat, amelyek teherként nyomasztják szívünket és így tudunk majd fohászkodni irgalmasságáért, hogy gyógyítson meg és állítson talpra bennünket. Az Úr lesz az, aki felemel bennünket, nem mi – hangsúlyozta Ferenc pápa. Minél inkább alászállunk alázattal, annál inkább felemel bennünket az Isten.

 

A pápa ezután a példabeszéd két főszereplő alakját elemezte. A vámos alázatosan távol, hátul áll meg, nem közeledik, mert szégyelli magát, bocsánatot kér és az Úr felemeli őt. A farizeus azonban önmagát magasztalja, magabiztos, meg van győződve arról, hogy minden rendben van vele, csak magáról kezd beszélni az Úrnak, dicséri magát, felsorolja minden jó vallásos cselekedetét és megveti a többieket. „Nem vagyok olyan, mint az ott…” - mondja. A pápa ekkor a lelki kevélység veszélyére hívta fel a figyelmet. Ez ugyanis arra késztet, hogy jónak higgyük magunkat és ítélkezzünk mások felett. Mindnyájan kockáztatjuk, hogy beleesünk a lelki kevélység csapdájába, ami arra indít, hogy magunkat jónak képzeljük és ítélkezzünk másokról. Ez a lelki kevélység: „Én jól vagyok, jobb vagyok a többieknél” – és anélkül, hogy észre vennénk, önmagunkat imádjuk és eltöröljük Istenünket. Ez azt jelenti, hogy önmagunk körül forgunk, alázat nélkül imádkozunk – húzta alá a pápa.

 

A farizeus és a vámos példájáról megállapította, hogy közelről érintenek bennünket. Rájuk gondolva tekintsünk saját magunkra: ellenőrizzük, hogy mi, mint a farizeus, elbizakodottak vagyunk-e, akik magunkat igaznak tartjuk és ami arra késztet, hogy másokat megvessünk. Ez akkor fordul elő például, amikor bókokra vágyunk és felsoroljuk érdemeinket és jótetteinket, vagy amikor amiatt aggódunk, hogy hogyan jelenjünk meg, nem pedig azért, hogy milyenek vagyunk, amikor hagyjuk, hogy a nárcizmus és az exhibicionizmus, a magamutogatás csapdájába essünk. A pápa a következő szavakkal ecsetelte a dicsekvésen alapuló nárcizmus, önimádat és exhibicionizmus veszélyét: ezek „minket, keresztényeket, a papokat, püspököket is arra késztetnek, hogy mindig az „én” szó legyen az ajkunkon: „én ezt és ezt tettem”, „ezt és ezt írtam”, „én megmondtam”, „én megértettem” és így tovább”. Ahol túl sok az „én”, ott kevés az Isten – mondta a pápa, majd a következő személyes megjegyzést fűzte elmélkedéséhez: szülőhazájában az ilyen személyeket „én-velem-nekem-csak én” névvel illetik, így hívják az ilyen embereket. Egyszer egy ilyen önközpontú papról mondták tréfásan: „Amikor tömjénez, visszafelé csinálja, önmagát tömjénezi”. "Ez így van és ez nevetségessé tesz” – tette hozzá Ferenc pápa, majd a következő szavakkal fohászkodott a Szűzanyához:  

„Kérjük Szűz Mária, az Úr alázatos szolgáló leánya közbenjárását, aki élő képmása annak, amit az Úr szeret véghez vinni, letaszítva trónjukról a hatalmasokat és felemelve az alázatosakat (vö. Lk 1,52)”.