Február 27-én a győr-révfalui és kisbácsai hívek zarándokoltak a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban található Könnyező Szűzanya-kegyképhez, ahol püspöki szentmisén vettek részt – tájékoztat a Győri Egyházmegye.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat. Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik. Elsőként az imádságról beszélt a híveknek, ezúttal pedig a hit tisztulásáról tanított.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 27-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Évről évre nagyböjtben megújítjuk a hitünket, keresztény elkötelezettségünket. Ilyenkor feltehetjük a kérdést: tisztult-e a hitem az elmúlt évben? Ebben az elmélkedésben Lisieux-i Szent Teréz legyen a tanítómesterünk.

Keresztény egzisztenciánkban nem lehet eléggé hangsúlyozni a hit fontosságát. „Az igaz a hitből él” (Róm 1,17), írja Pál apostol. Keresztény életünk minden pontján jelen van a hit:

– Az Ige szolgálata. Minden keresztény feladata: hirdetni Krisztust. „Hittem, azért beszélek.” (2Kor 4,13).
– A szentségek, mindenekelőtt a Szent Eucharisztia vétele. Az Eucharisztia: mysterium fidei, a hit titka.

Az imádság (láttuk múlt pénteken): hitből fakad. A hit átjárja életünk minden pillanatát, és kell, hogy a létünket is átjárja. Személyes hittapasztalatunk, saját hitünk „arca” rajzolódik ki minden szavunkon, magatartásunkon.

Így nap nap után szembe kell néznünk saját hitünkkel, engedni, hogy kérdőre vonjon bennünket. Mert ha igaz is, hogy hitünk bizonyosság (s ezt jó hangsúlyozni!), ugyanakkor keresztény önazonosságunk rizikója is. A hit, ahogy Szent János mondja, „krízis”. És a hit krízise az az ítélet, amit gyakorol életünk, cselekedeteink, szavaink felett. S ha a hit az Isten Igéjében egyenlő a Krisztushoz való ragaszkodással, akkor annak megerősítésre van szüksége újból és újból. Minden valódi hitnek sajátja, hogy veszélyeknek kitett hit, s így törékeny és sérthető.

Hitünk próbatételei

Az első nagy próbatétel a mi lelki hűségünk. Abból a banális tényből induljunk ki, hogy életünk egyes szakaszainak egymásutánja alakítja ki azt a belső kohéziót, ami emberi sorsunkat alkotja. A genetikus pszichológia már régóta megalapozta a súlyát és jelentőségét az emberi élet különböző fázisainak egy személyiség alakulásában. Nincs egyszerűen egy kontinuitás a gyermekkortól az öregségig, vagy egy egyszerű ismétlés. Minden életkornak megvan a saját funkciója az egzisztencia dinamizmusában, ami az időben és a belső tartalomban bontakozik ki. Ismerjük Flaubert mondását: „A legnehezebb dolog: megérni. Az ember keményedik bizonyos pontokon, rothad más pontokon, de nem érik valójában.”

A házasságoknak is ez a hűség a nagy erőpróbája, mikor a szeretetnek ki kellene teljesedni a mindennapok kontinuitásában, megőrizve a kezdeti gyengédség reménységét. Vagyis „a szeretet nem az, aminek az ember hiszi, mikor a kezdetén áll” (Ramuz). Ahogy ez a lelki hűség minden emberi egzisztencia próbája, így a hité is, és a mi hitünké is. Mikor a szeretet már nem elsősorban érzelmet jelent, hanem hűséget, áldozatot, lemondást, önfegyelmet. Hitünknek is, hogy teljességre jusson, igazságra szükséges, hogy változzon az arca.

A gyermeki hit nem azonos a felnőttével. Szent Pál szerint:

„Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait.” (1Kor 13,11) Vagyis itt is igaz, hogy az ember, valahányszor átlépi emberi egzisztenciájának egy-egy küszöbét, mindig szükséges egy túlhaladás, önfelülmúlás. Nem a „kisebb” és a „nagyobb” kategóriája ez. De ezekben a változásokban hogy marad meg a Krisztus iránti lelki hűségünk, azaz a hitünk?

Krisztusba vetett hitünk egy hűség, mellette való elkötelezettség, Róla való meggyőződésünk állandósága, amelynek azonban mindig új arcot kell öltenie bennünk – az életkornak megfelelően. Hogy ne „érdemeljük ki” az Apokalipszis (Jelenések könyve) szemrehányását: „Elhagytad első szeretetedet.” (Jel 2,4) Nem a gyermekállapotnak kell tovább maradni bennünk (ez gyerekesség lenne, kamaszos éretlenség…).

Nem is az ifjúkori idealizmus tapasztalatlansága, hanem ami ezekben érték azoknak kell újra és újra megtestesülni bennünk, de másként. A hűség nem ismétlés, hanem kontinuitás a változásban. Az egyik kísértés tehát: gyereknek, kamasznak maradni. A másik kísértés pedig éppen ellentétes ezzel, vagyis: a változás kényszerével elvetni a kontinuitást. Ez nagy próbatétel. S aki győz, annál a hit megmarad mint biztonság, mint forrása a megtérés és elszakadás belső dinamizmusának. A kipróbált hit szép példáját láttam például a vietnami püspökökben, akik a '80-as évek elején Budapesten jártak, bejöttek a központi szemináriumba is, ahol találkozhattam velük. (Hasonló példa Alpár J. OCist atya.

)

A mi életünk minden szakaszán is a Szentlélek működik bennünk. Vannak gyermekszentek is. Lehetséges? Az egyház azt tanítja – a szentté avatásokkal –, hogy lehetséges. Ugyanúgy, ahogy az egyház is egész történelmében mindig Krisztus Teste marad. A Szentlélek vele van. Nincsenek kivételezett korok, csak kivételezett illúziók (például az, ahogy sokszor az ősegyházat elképzeljük).

És itt jönnek a kérdések: van-e bátorságom szembenézni önmagammal? Emberi szinten: felnőtt, megbízható, felelősségteljes ember vagyok-e? Keresztény szinten: megteszek-e mindent, hogy figyelve az egyház tanítására, kiformáljam magamban a hívő, hitből élő, felelősségteljes keresztényt? A választ nem pillanatnyi lelkesedés, hanem a lelki hűség és állhatatosság fogja hosszú távon megadni.

Az olvasmányban láttuk a negatív emberi hozzáállást, mikor az emberek ezt mondták: „Nem igazságos az Úr útja.” Az Úr szavát Ezekiel így tolmácsolta: „Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak?” (Ez 18,29). Gérard Bessière (Journal étonné) mondja: „Keresztény, kereszténység, Egyház: mint egy patak. Megy a tenger felé. Ami kiönt, elszárad.” Végül felteszi a kérdést: „Végül egy kérdés, amire alig tudnék válaszolni: hol van ebben a folyamban az a vízcsepp, ami én vagyok?”

E fejlődési szakaszokhoz vegyük most példának Lisieux-i Szent Teréz életét. Az Egy lélek történetében kirajzolódik Szent Teréz hitéletének folyton előrehaladó tisztulása. Minden előrelépés úgy jelenik meg, mint a hit titkába való új és új belépés. Ebben lehet példa számunkra is. Ugyanis nyilvánvalónak tűnik, hogy a szentség egyenlő a belső tisztulás fokozataival. És az is igaz, hogy ez a „zarándokút” (igazi nagyböjt!), amit Szent Teréz járt végig, nem más, mint a vállalt, tudatosan elfogadott megpróbáltatás.

Gyermeki hitből – felnőtt hitig

„1886. december 25-re esett az a nap – írta –, amikor megkaptam a kegyelmet, hogy kilépjek a gyermekkorból, egy szóval teljes megtérésem kegyelmét.” (Csak érdekesség: Paul Clandel, Charles de Foucauld is ezen a napon tért meg!) Mi volt ez? Banális dolog. Még nincs tizennégy éves, örömmel várja a karácsonyi ajándékot. Apja egy türelmetlen megjegyzést tesz – s ez lelke mélyébe hasít. Most választhat, mit tesz: vagy sír, vagy – és ő ezt választotta – mosolyog. De valami nagy történt: kilépett infantilis, önközpontú világából, és megnyílt a más felé. Pszichológiailag: a nárcizmus korszakából – a felajánlás felé. Így fogalmazott: „megéreztem, hogy a szeretet belépett szívembe, az igény, hogy önmagamat elfelejtve szerezzek örömet, és azóta voltam boldog”. (Hasonlót olvashatunk Anna Frank naplójában is!)

Isten irgalmasságának felfedezése – és a lelki gyermekség

Először írásaiban megjelenik a vágy, a törekvés: „szent szeretnék lenni”. De már 1894-től egy új nyelvezet jelenik meg. Nem a szentség, tökéletesség keresése (ebben még a „régi ember” teljesítményrendszere is ott van), nem mintha nem keresné minden erővel, de a hangsúly más. Ráhagyatkozás valakinek az akaratára, alávetni akaratát valaki akaratának – s ez a Más: az Isten. Rájön, hogy a szentség nem is elsősorban szándék, még nem is a hívásra válaszoló hűség elsősorban – az is! –, hanem Isten kezdeményezése, gyengédsége és irgalmassága. Neki kell átadnia önmagát egyfajta önmagáról való megfeledkezésben. Mint a „kisgyermek”. S ez a „kis út” tanítása. Leírja: „…ehhez nem szükséges nagyobbodnom. Sőt, ellenkezőleg. Kell, hogy kicsi maradjak, hogy többé és többé váljak.”

Nagy kortársa, Newman bíboros is, akit azóta XVI. Benedek pápa boldoggá avatott, ezt írta: „Uram, nem kérek látást, sem a tudást, csak azt, hogy eszközöd lehessek. Egyetlen lépés elég nekem.”

Végül a harmadik, legnehezebb fázis: kemény, keresztes fázis: betegség, agónia, halál – belépés a látásba: a vízióba

1896. húsvét: betegség, sötétség, szenvedés. Alagútba lép, nem látja a végét. Teljes köd és vakság. Egy fal előtt áll, „amely az égig ér”. Addig azt hitte, a hitetlenség mindig bűnös. (Rosszhiszemű vagy tudatos vakság.) S most: kitéve a kételyeknek és aggódásoknak. Olyan hitbeli kísértései voltak, hogy nem merte elmondani őket. De kitart a hitben, a tiszta hitben, mindentől megfosztva: „Életem estéjén meg fogok előtted jelenni, Uram, Istenem, üres kezekkel.”

Az isteni Mester így szerette őt. A hit teljes megtisztulásáig. S ennek a kereszt volt az útja. Ahogy egy angol költő, John Donne mondja: „A kő nem azáltal lesz szobor, hogy a művész kigondolja az alakját, hanem azáltal, hogy a kőtömbről leveszi mindazt, ami elrejti a megálmodott szobrot.”

Mindez szép példa a mi hitbeli tisztulásunk számára is. Mi is úton vagyunk a hitbeli tisztulásban. Nekünk is először az infantilis stádiumból kell kilépni. A győzelem önmagunk felett: az első megtérés. Aztán jön a gyermekség útja: Isten szuverenitásának elismerése, felismerése a szentség művében. Joseph Ratzinger így fogalmazta ezt meg: „Az elfogadás elsőbbsége.”

Szóval valljuk, hogy minden Istentől függ, de a gyakorlatban életünk, ítéletünk, érdeklődésünk gyakran ön- és teljesítmény-központú. Mintha minden tőlünk függne csak. Sokszor óriási erőfeszítésünk hitetlenséget takar. Ezt a kísértést csak az imádság és bűnbánat segíthet legyőzni.

S a végső szakasza hitünk tisztulásának, mutatja, hogy a szentség a kereszten függő Krisztussal való azonosulás. Ma többet beszélünk a keresztény funkcióiról, mint létéről. Pedig keresztény létünket Krisztus a kereszt és a feltámadás által szerezte meg. Aki keresztény = krisztusi, hogyan is lehetne meg a kereszt nélkül?

Krisztusban Kedves Testvérek!

Newman bíboros írta: „Adjon nekünk az Isten egyszerű, tiszteletteljes, kegyes lelkületet, hogy igazán az Egyház gyermekei lehessünk, és fogékonyak tanításai iránt. Ha ezt elnyertük, a többit elvégzi a kegyelem. Azoknak a »kicsinyeknek« a lelkülete ez, akiknek angyalai »mindenkor látják mennyei Atyánk arcát« (Mt 18,10), azoké, akikért az apostolok mindent magukra vállaltak, akikért a kegyelmi szolgálatok rendelményei vannak, és akiket Krisztus »táplál és gondoz« úgy, mint saját testét.” (John Henry Newman: Istentől Istenig. Szent István Társulat, Budapest, 1977, 299. o.) Ámen.

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír