A canterburyi érsek Vatican Newsnak adott interjújából idézünk.
Jézus nem olyan világnak hozott reményt, ahol minden rendben folyik, hanem törékeny és megtört világnak, ahol törékeny, sérült és bűnös emberek élnek. Jézus pedig azt mondja, hogy ne féljünk. Ez a mi reményünk. A keresztényeknek azzal kell jelét adniuk reményüknek, ahogyan közösségeikben élnek. A Krisztusba vetett remény üzenete túltekint az itt és most világán. Isten arra hív minket, hogy földi életünk jobban tükrözze a mennyei életet, mert az egyik elvezet a másikhoz. Ha életre váltjuk a hitünket, s a sebezhető, szegény és peremre szorult embereket állítjuk középpontba, akkor tényleg elevenné tudjuk tenni a remény üzenetét.A félelemre nem ad megoldást a pánik, inkább csak fokozza. A nyugalom viszont módot ad arra, hogy megfontoltan cselekedjünk. A héber „salom” kifejezéshez kapcsolódik, s emlékezetünkbe idézi azt a nagy nyugalmat, amely a vihart lecsendesítő Jézus körül alakult ki. Imádkoznunk kell, mert az imádság az Istenhez fűződő kapcsolatunk vérkeringése. Az imádság szép, bensőséges és mindig meglepő dolog. Az imádság révén megváltozunk, és a világ is megváltozik körülöttünk.
Ha azt akarjuk, hogy változzanak a dolgok, az imádsággal kell kezdenünk: nem a kéréseinkkel kell bombáznunk az eget, hanem engednünk kell, hogy Isten megváltoztasson – hogy hasonlóbbá tegyen minket Krisztushoz.A keresztényeknek sok-sok nehézségük fakad abból, hogy úgy vélik, saját egyházukon kívül nincs több keresztény közösség; vagy ha el is fogadják, hogy rajtuk kívül is vannak keresztények, biztosak benne, hogy mindenben tévednek. Az anglikánokkal éppúgy megesik ez, mint másokkal. Ám ha azokra a keresztény testvéreinkre tekintünk, akikre történeti okokból vagy eltérő tanaink miatt el vagyunk szakadva, Krisztus hiteles embereit látjuk, akik velünk együtt zarándokolnak, olyan embereket, akiket Isten szeret, s akiktől tanulhatunk.Az ökumenikus mozgalom egyik kézzelfogható jótéteménye, hogy egyéni szinten felekezeti határokon átnyúló bizalomteljes baráti kapcsolatok alakultak ki – a barátság gátakat döntött le.
Én minden nap ökumenikus közösségben élek, mert hivatalba lépésem kezdetétől jelen vannak a házban, ahol élek, a Chemin Neuf tagai, s az évek során katolikus, anglikánok és lutheránusok egyaránt voltak köztük. A lelkivezetőm katolikus, s nemrég együtt írtunk előszót a „Fratelli tutti” enciklika francia kiadásához.
E kapcsolatok szintjén a másik nem idegen, hanem zarándoktársunk, barátunk, testvérünk.
Kommentáld!