„Bizony
ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig!”
Jön
az önvezető járművek kora! Igen, tudom, egyesek most viszolyogva mondják; az
már nem autózás, elvész az élmény, a gépek átveszik az uralmat. Mások viszont –
beleértve engem is – várakozással tekintenek a jövőbe; vége a hosszú, fárasztó
utazásnak, itt is időt lehet megspórolni, vagy amit feleségem szokott az
anyósülésen, lehet jót aludni, olvasgatni…
Csak
beprogramozzuk a kívánt úti célt és járművünk biztonságosan gurul velünk a
szabályokat és az aktuális útviszonyokat figyelembe véve…
Miért
nem lehet ilyen az egész élet? Miért nem ilyen a keresztény élet? Csak
beprogramoznánk: Cél a mennyország, Jézus vezet, mi pedig az anyósülésen
szundikálunk.
Ehhez
képest sokszor úgy vagyunk, mint a tanítványok a háborgó tengeren. Küzdünk az
evezéssel, a természet erőivel, a hajó irányban tartásával, Jézus közben meg
ott alszik mellettünk.
De
hát miért ne tehetné? Ő nem kormányosnak szerződött a hajónkra, hanem
kapitánynak! Ő tudja az irányt, hogy miként kerülhetjük el a zátonyokat, hogy
miként érhetjük el a célt, viszont evezni, a vitorlát kezelni és kormányozni nekünk
kell.
A
mai kérdés: A te életedben ki a kapitány? Kire hallgatsz, kinek
engedelmeskedsz? Rábízod magad akkor is, ha viharon, ha kietlen pusztaságon, vagy
ha tüzes kemencén keresztül vezet is át?
A
válasz pedig legyen Dávid válasza: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg
szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És
lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az
örökkévalóság útján!” (139.Zsoltár 23-24)
Áldott napot!
Bejegyezte:
Szilárd
–
szeptember 23, 2020
Kommentáld!