Még néhány nap, s megkezdődik a budapesti Eucharisztikus Kongresszus. A készülődés jegyében érdemes szemelgetni a katolikus Egyház jeleseinek gondolataiból. Az alábbiakban Mindszenty József bíboros, esztergomi érseknek az Oltáriszentséggel kapcsolatos beszédeiből idézünk fel részleteket.

1947. május 11-én a prímás a budafoki régi pezsgőgyárban, az eucharisztikus ünnepség után többek között ezt mondta:

„Cédrusok omlása jelentkezett ott, ahol csak anyagot és természetet ismernek. Ami ezen túl van, az számukra nem létezik, nincs Isten, sem szellem. Ha csak anyag van, akkor sem jónak, sem rossznak nincs alapja. /…/ Mi, katolikusok élünk az anyaggal, eledellel, bútorral, ruhával, vagyonnal a magunk és családunk számára, de a keresztség eltörölhetetlen jegy, odautal a szellem táborához. Hiszek egy Istenben, halhatatlan lélekben, a kettő kapcsolatában, ítéletben, felelősségben, az erkölcsben – mert az erkölcs csak a vallás fundamentuma lehet -, s az örök életben. Evangélium, két kőtábla, Egyház, imádság, szentségek világa kiemelnek az anyag sorából a természetfelettiség világába. Hogy nem vagyunk materialisták, hanem a szellemvilág hívói, abban legelső tényező az Oltáriszentség, maga Krisztus, a jelenlevő Jézus, az áldozat Jézus, a lelki eledel Jézus. Krisztus az Oltáriszentségben minden kegyelem forrása, minden anyag fölé emelő életszentség példaképe, szőlőtő, sok gyümölcs, élővíz forrása. Szőlővesszők vagyunk, az Ő nedvkeringéséből élünk, Ő gyengíti a rosszat és erősíti a jót. Az Oltáriszentség végtelen tengerénél ráeszmélünk, hogy az erény létező valami, embereket, családokat, népeket mozgat. /…/ Az emberiség sebeinek, az emberi szívek gyógyítását keressük Krisztusban, az Oltáriszentségben és ha ezt nem tesszük, gyógyítatlan maradt minden.”

[Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. II. köt. Esztergom, 1994, 54-55. p.]

1947. június 8-án, a hatvani eucharisztikus kongresszuson Mindszenty bíboros így fogalmazott:

„Jézus egyedül virrasztott, vergődött és imádkozott. Az éjszaka vele voltatok mind a Getszemaniban. Ez a világ most a vérrel verítékezés nagy Getszemani-kertje, amelynek szorongó suttogása: Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!

Az Oltáriszentség, Jézus Szíve kell most nekünk! Mindegyik a szenvedés emlékezete; fájó szív ez, ha fájó kell.

Az Oltáriszentség mindenekelőtt áldozat. Egyedül igaz és végtelen értékű áldozat. Amellett, hogy tökéletes imádás, az Istenhez egyedül méltó hálaadás, hathatós közbenjárás, a legtökéletesebb engesztelő áldozat is. Az Oltáriszentség az áldozat gyümölcse is, amikor magunkhoz vesszük. Minden szentáldozás, akármelyik nép fia végzi, egyesülése Jézusnak és az embernek. Senkinek úgy nem kell ma, mint a magyarnak. Aki leszüreteli a szőlőt, learatja a gabona gyümölcsét, arassa le áldozatának, a szentmisének a gyümölcsét, amely erősek eledele, oltalom, segítő, fenntartó. Él és életet ad.

Az Oltáriszentség körül látok két fölséges édesanyát, mindkettő nagyon kell nekünk.

Betlehem, Názáret, Golgota nincs a Boldogságos Szűz nélkül; de ha az Oltáriszentségre gondolok, gondolok a Boldogságos Szűzre is. Nagyhatalmú Szűz! Hatalmáról beszél az Oltáriszentség első harangszója: Gyümölcsoltó, a második harangszó: Betlehem, amely magyarul Kenyérháza; a harmadik harangszója a kánai menyegző csodája. /…/

A második édesanya az Anyaszentegyház; 950 esztendeje bölcsőringató, fölnevelő, mindig csak igazságra, szépre, jóra, emberi méltóságra nevelőnk volt. Lehet, hogy gyalázatát költik; de mi tudjuk, hogy édesanya, legfeljebb mi vagyunk tékozló fiak. /…/

Állnak fölséges és erős jeleink, erődeink: Oltáriszentség, Boldogságos Szűz, Anyaszentegyház, család. Az Üdvözítő Jézus, utunk, igazságunk, életünk fogja egybe ezeket az értékeket. Ezekre az értékekre jól vigyázzunk!”

[I. m. 81-82. p.]

Mindszenty gyóntat a Hősök terén az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus alatt – Fotó: Fortepan

Az 1938-as, Budapesten megrendezett Eucharisztikus Kongresszus tizedik évfordulóján, 1948. május 30-án, Mindszenty József beszédet mondott a Szent István Bazilika előtt, ebből idézünk egy részletet:

„Az Oltáriszentség ennek a nemzetnek az élete. Nemcsak úgy, hogy népünk föld- és szőlőművesei az Oltáriszentség anyagát, a bort, búzát termelik az oltárra, nemcsak úgy, hogy a nép lelkét kifejező egyszerű jókívánság utal az Oltáriszentségre: Adjon Isten bort, búzát, békességet, ha meghalunk, örök üdvösséget! A család asztalfia és a hívó közösség szentségháza sehol a világon nem nyílik úgy össze, mint magyarhonban. Mi a golgotai áldozat jelével szegünk a családnak kenyeret: megcsókoljuk a földre hullott kenyérdarabot is. A boron, búzán át az Oltáriszentségből várunk mi békességet és örök üdvösséget! Nemcsak azért, mert kehely ez az ország, Istentől alkotott remekmű, de hazugsággal, hitványsággal megtépett kehely, hanem azért, mert dicsőségünk ormán és öntörvényünk mélyén az Oltáriszentség volt az életünk. Nándorfehérvár világraszóló, a természetfeletti jel Hunyadi utolsó szentáldozása. Az Oltáriszentség körül ölelkezik Kapisztrán Szent Jánoson és Hunyadi Jánoson át a Világegyház és a magyar Egyház. A legutolsó világomlásban a bunker és pince – Magyarországnak élete, lélegzése a szentmise, a szentáldozás és az áldozópap volt. Nem is ünnepelhetnők az Oltáriszentséget és a Nagyasszonyt méltóbban, minthogy hűséget fogadunk a szentségi Jézusnak, aki utunk, igazságunk, életünk velünk létében, áldozat és lelki eledel jellegében.”

[Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. III. köt. Esztergom-Budapest, é.n. 82. p.]

1973. június 21-én, Úrnapján, a bécsi Pázmáneum kápolnájában a száműzött bíboros gyermekkori emléket is felidézett szentbeszédében:

„Ez a szentség az oltáron van. Az Oltáriszentség neve hálaadás is, mert az Úr Jézus hálaadásnak is szánta az Oltáriszentség alapítását. Hálaadásnak és emléknek is gondolta. Mi emberek egy-egy képet adunk magunkról. Az Úr Jézus nem képet adott – önmagát adta minekünk. Az Oltáriszentség mind a hét szentségnek az alapítóját és szerzőjét foglalja magában, úgyhogy nem egy szentség van itt, hanem a másik hat szentségnek a koszorúja övezi az alapítót, az Úr Jézust.

Az Oltáriszentség áldozat. /…./ Az Úr Jézus önmagát áldozta fel. Ezért olyan fontos a vasárnapi szentmise, a vasárnap kötelezettsége: az áldozaton veszünk részt. Egyesülés is az Oltáriszentség a szentáldozásban. Megrendítő gondolat, hogy én egyesülhetek az Úr Jézussal és ez a kettő egységben van. /…/

A mai napon az Egyház – ahol teheti – viszi ki az utcákra az Oltáriszentséget. Tüntet az Oltáriszentséggel az Egyház. Büszke az Oltáriszentségre és nemcsak a kerteknek, de az erdőknek, mezőknek is minden virágját összehordja és a hívő lelkek ujjongása között meghordozza az ő földi és örök életének a központját, az Oltáriszentségben jelen lévő édes Jézust. Négy sátrat állítanak fel négy kiválasztott család körében, ott állomásoz az Oltáriszentség diadalmenete.

Úgy hat éves voltam, amikor a négy kitüntetett család egyikében a háziasszony elköltözött és akkor küld valakit az édesanyámhoz – aki akkor egészen fiatal asszony volt – üzenettel az öreg címzetes kanonok-plébános, hogy vállalja-e ezentúl évente az oltár elkészítését a saját háza bejárata előtt? Az édesanyám fölsikoltott. Attól kezdve éjjel-nappal dolgozott a sátor-ruhákon és egy nappal Úrnap előtt fölkészített bennünket húgommal, hogy elmegyünk a távoli erdőre és olyan ékességet hozunk a házi oltárra, amit a közelben megtalálni nem lehet.

Népiesen boncsnak nevezték ezt az élő zöldet. Mindegyikünknek betett egy zacskóba egy tojást az aznapi életre, aztán egy karéj kis kenyeret tett hozzá és mi elindultunk. Az út két és fél órás volt. Az erdőnek a neve Farkas-erdő. Valamikor farkasok jártak azon az erdőn. Gyerekképzeletben még nem tűntek el egészen a farkasok, de mi mentünk, mert láttuk, hogy az édesanyánk mennyire akarja ezt a díszt és hoztuk haza. Édesanyánk megcsókolt bennünket estefelé és azt mondta: mégiscsak értek valamit! Aztán megtörtént a szentségi körmenet és az édesanyám boldog volt, hogy ő a családi háznál egy rövid pillanatra otthont adott az édes Jézusnak. Az volt valószínűleg a jutalma, hogy édesapám, édesanyám és a két húgom mindegyike szépen elkészülhetett a halálra és vehették az Útravalót. /…/

Jó, hogyha részt veszünk a szentségi körmeneten, hogy Krisztusnak nagy legyen a tábora, mi pedig egész adósságunkat ebben a diadalmenetben való részvétellel próbáljuk leróni. Mi az Oltáriszentség népe vagyunk, mi Jézushoz tartozunk és életünk minden pillanatában ezt kell valóra váltanunk.”

[Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Vaduz, 1982, 219-220. p.]