Vertse Márta – Vatikán

A Szent Péter téren megjelent harmincezer hívőt arra buzdította, hogy ne egy távoli, tilalmakból és parancsolatokból álló vallást éljenek meg, hanem kövessék Isten irgalmasságának, gyöngéd szeretetének példáját. Az Atya szeretetéről szólva idézte Balzac „Goriot apó” című regényéből a főhős szavait, miszerint „Amikor apa lettem, megértettem Istent”.

A vasárnapi evangéliumi szakasz, a tékozló fiú néven ismert példabeszéd, (vö. Lk 15,11-32) Isten szívébe vezet el bennünket, aki mindig együttérzéssel és gyöngédséggel bocsát meg. A példabeszéd azt mondja számunkra, hogy Isten az Atya, aki nem csak visszafogadja, hanem örvendezve ünnepli fiát, aki hazatért, miután minden vagyonát elherdálta – kezdte beszédét a pápa, megállapítva, hogy mi vagyunk az a fiú és megható arra gondolni, hogy az Atya mindig mennyire szeret és vár bennünket. Ugyanebben a példabeszédben azonban szó esik az idősebb fiúról is, aki válságba kerül emiatt az Atya miatt, aki minket is válságba sodorhat. Valóban, legalább is részben, bennünk is jelen van ez a fiú, mivel kísért a gondolat, hogy igazat adjunk neki: ő ugyanis mindig teljesítette a kötelességét, nem távozott el otthonról, ezért háborogva nézi, hogy az Atya ismét átöleli öccsét, aki rosszul viselkedett. Tiltakozik és ezt mondja: „nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat”, most pedig ennek a fiadnak még ünnepséget is rendezel. Nem értelek – így méltatlankodik a nagyobbik fiú.

A pápa ezután az idősebb testvér problémájához fűzte gondolatait. Az Atyával való kapcsolatában mindent a parancsolatok puszta megtartására, a kötelességtudatra alapoz. Ez lehet a mi problémánk is Istennel: szem elől veszítjük, hogy Atya és egy távoli, tilalmakból és kötelességekből álló vallást élünk meg. Ennek a távolságnak a következménye a merevség a felebarát iránt, akit már nem tekintünk testvérnek. A példabeszédben ugyanis az idősebb testvér nem azt mondja az Atyának, hogy testvérem, hanem azt, hogy a te fiad, mintha azt mondaná: nem az én testvérem. Végül pedig éppen ő kockáztatja meg, hogy az atyai házon kívül marad, hiszen az evangéliumi szöveg szerint „nem akart bemenni”, mert ott volt a másik. Ezt látván az Atya kimegy és könyörög neki: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd”.
Megpróbálja megértetni vele, hogy számára minden gyermeke egész életét jelenti. Jól tudják ezt a szülők, akik nagyon közelítenek Isten érzéséhez. Szép, amit egy apuka mond egy regényben „Amikor apa lettem, megértettem Istent” – idézett Ferenc pápa Honoré de Balzac „Goriot apó” c. regényéből.

A példabeszédnek ezen a pontján az Atya megnyitja szívét a nagyobbik fia előtt és rámutat két elvárásra, amelyek nem parancsolatok, de amelyekre szüksége van a szívnek: „Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt”. Vizsgáljuk meg, hogy a mi szívünkben is jelen van-e az Atyának ez a két kívánság, hogy vigadjunk és örvendezzünk – kérte a híveket Ferenc pápa.

Az első a vigadni, ünnepelni, vagyis éreztetni közelségünket a bűneiket megbánókkal, vagy akik a megtérés útján járnak, a válságban lévőkkel vagy a távol lévőkkel. Miért van erre szükség? Mert ez segít, hogy leküzdjék a félelmet vagy a csüggedést, amely abból fakadhat, hogy saját hibáikra emlékeznek. Akik tévedtek, azok gyakran úgy érzik, hogy saját szívükből érkezik a szemrehányás; a távolságtartás, a közöny, a csípős szavak nem segítenek. Ezért az Atya szerint szívélyes fogadtatásban kell részesíteni őket, amely biztat a tovább haladásra. A pápa a következő önvizsgálatra buzdította a híveket. Tegyük fel a kérdéseket: mi is így teszünk? Keressük-e a távollévőket és szeretnénk-e ünnepelni őket? Milyen sok jót tehet egy nyitott szív, a másik valódi meghallgatása, egy őszinte mosoly; ünneplés, hogy ne érezze magát kényelmetlenül! Az atya mondhatta volna: jól van fiam, gyere haza, menj vissza dolgozni, menj be a szobádba, rendezkedj el és munkára fel! Ez egy jó megbocsátás lett volna – hangsúlyozta Ferenc pápa, - de Isten nem tud megbocsátani anélkül, hogy ünnepelne! És az atya ünnepel, mert örül, hogy fia visszatért.

Ezután a szív által igényelt másik érzésre mutatott rá a pápa: az Atya szerint örvendeznünk kell. Akinek szíve Istenre van hangolva, amikor látja, hogy egy személy megbánja bűneit, bármilyen súlyosak is legyenek tévedései, örül neki. Nem időzik a hibáknál, nem mutogat ujjal a rosszra, hanem örül a jónak, mert a másik java az enyém is! És mi tudunk így tekinteni a többiekre?

A pápa ezután egy kitalált történetet mesélt el, amely jól mutatja, hogy milyen egy apai szív. Egy három vagy négy évvel ezelőtti popoperát idézett fel, amely a tékozló fiú történetét dolgozta fel. A végén, amikor a fiú elhatározza, hogy visszatér apjához, beszél egy barátjával és ezt mondja neki: “Tudod, félek, hogy apám visszautasít és nem bocsát meg nekem”. És a barátja ezt tanácsolja neki: “Küldj egy néhány soros levelet apukádnak és írd ezt: “Apa, megbántam, amit tettem, haza szeretnék térni, de nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogsz. Ha vissza akarsz fogadni, kérlek, tűzzél ki egy fehér zsebkendőt az ablakba”. És ezután útnak indult. Közeledett otthonához és mit látott, amikor az utolsó kanyar után háza elé ért? Nem egyetlen zsebkendőt, hanem minden ablak tele volt fehér zsebkendőkkel! Az Atya így fogad vissza minket, teljességgel, örömmel. Ez a mi Atyánk! – mondta nyomatékkal a pápa, majd feltette a kérdést: és mi tudunk örülni másokért? Végül Máriához fohászkodva zárta az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédét: „Szűz Mária tanítsa meg nekünk, hogy befogadjuk Isten irgalmasságát, hogy váljon fénnyé, amelyben felebarátunkra tekinthetünk”.