A clunyi bencések Szent Odiló apát kezdeményezésére 998-ban kezdték megtartani a halottak napját. A 11. században az egész Egyházban elterjedt. Rómában csak a 14. században honosodott meg. 1915-től ezen a napon minden pap három misét mutathat be az elhunytakért.

A liturgia az egész Egyházat veszi figyelembe, közösségi tudata téren és időn túl terjed. Ezen a napon a küzdő, vagy zarándok egyház kéri a megdicsőült egyház pártfogását, ugyanakkor a szenvedő egyházról sem feledkezik meg. Imáival, felajánlott szeretet-szolgálataival és bemutatott szentmise-áldozataival segíti őket.

Temető, templom vagy kápolna látogatása szokás az ünnepen, vagy az ünnepet követő héten. Ekkor imádkozunk az elhunytak lelki üdvösségéért, a pápa szándékára, és gyónunk, áldozunk. Ezzel teljes búcsút nyerhetünk a tisztítóhelyen szenvedők javára. A holtakért végzett ima értékére sok szent felhívja a figyelmet, hiszen az elköltözött lélek már nem tud segíteni magán.

Szent Ágoston elmélkedése

Valahányszor meghalt testvéreink emléknapját üljük, értelmünkbe kell idéznünk azt, hogy miben kell reménykednünk, és azt is, hogy mitől kell félnünk. Remélnünk kell ugyanis arra való tekintettel, amit a Szentírás így mond: „Drágalátos az Úr szemében a szenteknek halála.” De félnünk kell arra való tekintettel, amit viszont így mond: „Legszörnyűbb dolog a világon a bűnösök halála.” A reményre gondol a zsoltár, amikor azt énekli: „Örök emlékezetben lészen az igaz.” A félelemre gondol, midőn így folytatja: „A rossz-hír hallásától nem kell félnie.” 

Mert lesz egy rossz-hír hallás, melynél rosszabb már nem is lehet, midőn ezt kell majd hallaniuk a bal felől állóknak: „Menjetek az örökké tartó tűzre!” Ez az a rossz-hír hallás, amelytől az igaznak nem kell félnie, hiszen ő a jobb felől állók között lesz, kik majd ezt hallják: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot!”

A jelen életben pedig, mely középütt van  a  legfőbb  jó  és  a  legfőbb  rossz  között,  közepesen  jó  és  közepesen rossz dolgokkal tele, még nem jutottunk el a legfőbb jóhoz, sem a legfőbb rosszhoz. Mivel ami jó az életben kijut az embernek, az a legfőbb jóval összehasonlítva  semmiség,  s bármi rosszat kell az  életben  megtapasztalnunk, az az örök tűzzel összehasonlítva: egyszerűen összehason-líthatatlan. A jelen élet fele-más voltában tehát az Evangélium szavát kell mérvadónak tartanunk: „Aki hisz énbennem, mégha meghal is, élni fog.” Tehát, ha meghal is időlegesen, de nem hal meg örök halállal. Bár testileg halandók vagyunk, élni fogunk, ha hiszünk. Vigasztaljuk tehát egymást e szavakkal!

Meglehet, hogy az emberi szív nem bánkódik, mikor elveszíti valamely szeretettjét. De jobb, ha bánkódik az emberi szív, majd gyógyulást talál, semminthogy bánattalanságában embertelenné váljék. Mária, Lázár test-vére ragaszkodott az Úrhoz, és mégis bánkódott testvére halálán. De mit csodálkozol Márián, mikor maga az Úr is megsiratta Lázárt, holott tudta, hogy menten föltámasztja. 

Ha semmiség volna a halál keserűsége, mi nagyság lenne a vértanúk erejében? Azért mondja az apostol: „Nem akarjuk, hogy az elaludtak felől bizonytalanságban legyetek, testvérek, nehogy szomorkodjatok, úgy, mint a pogányok, kik nem birtokolják a reményt!” Nem azt mondja tehát. „ne szomorkodjunk”, hanem hogy „ne szomorkodjunk úgy, mint a pogányok, akik nem birtokolják a reményt”.

Hogyne szomorkodnál, mikor a test, mely a lélek erejéből élt, most lélektelenné válik, midőn amaz elhagyta őt. Eddig járt-kelt, most fekszik. Eddig  beszélt,  most  hallgat.  A  bezárt  szemekbe  többé  fény  nem  hatol. Meg nem nyílnak a fülek semmi hangra. A testnek minden tagja beszüntette működését. Nincs már, aki parancsot adjon a lépteknek a járásra, a kezeknek a cselekvésre, az érzékeknek az érzékelésre. Nem olyan-e ez, mint egy ház, melynek ékessége valamiféle láthatatlan lakó volt, s most, hogy eltávozott az, akit nem is láttunk, csak az maradt, amit siralommal kell látnunk?! 

De ha ebből jön a szomorúságnak oka, ebből jöjjön a szomorúságnak vigasztalása is. Miféle vigasztalás? Így mondja Pál: „Maga az Úr fog az utolsó harsona-szókor leszállni a mennyből. Először a Krisztusban meghaltak támadnak föl, azután pedig velük együtt azok, akik élünk és megmaradtunk, elragadtatunk a felhőkbe Krisztus elé. Ez is időleges változás lesz? Nem, hanem ezután már mindig az Úrral leszünk. 

Legyen hát vége a szomorúságnak, ahol ilyen nagy a vigasztalás! Töröljük le a könnyeket a lélekről, mert a hit kiűzte a szomorúságot! Ekkora remény birtokában nem illik, hogy Isten temploma szomorúságban álljon. Hiszen itt lakik a jóságos Vigasztaló! Itt lakik az Ígérő, aki soha nem csap be minket! Miért siratjuk még tovább a megholtakat? Hogy keserű a halál? De hiszen ezen ment át a mi Urunk is!

Legyen  elég  e  néhány  szó  nektek,  szeretteim!  Adjon  bőségesebb  vigasztalást Az, aki nem költözik ki soha szívetekből! Méltóztassék ő úgy lakozni  bennetek,  hogy  a  végső  napon  mindnyájunkat  átalakítson  az  új életre!

Imádság

Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy szent Fiad a halálból életre támadt. Kérünk, erősítsd bennünk azt a reménységet, hogy elhunyt híveidnek is megadod a boldog feltámadást. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.