Az ókori rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték. A holtak tiszteletének szánt, róluk megemlékező ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. Február 22-én minden római család megülte a caristiát,
a kölcsönös szeretet ünnepét, s egymást megajándékozva, vidámsággal
oldották föl a feralia komorságát. A holtakról való megemlékezés az
ókereszténység kora óta, a 3. századtól, minden liturgiában megtalálható volt a Szentmisében. Az egyházban először 998-ban ünnepelték önálló ünnepként a Halottak napját.
Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is.
Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben, s a 14. században vált hivatalossá. A halottak napján mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt
sebének emlékezetére. Az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az
értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítótűz) beli szenvedéseik
enyhítésére katolikus hittételen alapul. Vigasztalást nyújt a
hátramaradottaknak, hogy így tehetnek valamit elköltözött szeretteikért
imával, vezekléssel, szentmisével.
A halottak napi gyászmisék az örök
életről és a feltámadásról szólnak.
Magyarországon
a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem
katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” (= lelkeknek emlékezete) elnevezése volt. A protestánsok régebben nem gyújtottak gyertyát,[1] csak a reformáció emléknapján október
31-én mentek ki a temetőbe, mindenszentekkor vagy halottak napján nem.
Mára az ünnepkör a protestáns magyar közösségeknél három-, négynaposra
bővült, és november elsején és/vagy másodikán is kimennek a sírkertbe.
Sokan gyertyát is gyújtanak.
Kommentáld!