Nagycsütörtökön délelőtt fél 10 órakor Ferenc pápa a Szent Péter bazilika Katedra- oltáránál mutatta be a krizmaszentelő szentmisét a római egyházmegye papsága számára. Homíliájában a Szentlélekről, a papok Lélek által történő felkenéséről és annak következményéről, a harmóniáról fejtette ki gondolatait.

Vertse Márta - Vatikán

“Az Úr lelke rajtam” (Lk 4,18): ezekkel a szavakkal kezdődik Jézus hithirdetése és ezekkel a szavakkal vette kezdetét Isten Igéje is, amelyet ma hallgattunk (vö. Iz 61,1). Kezdetben tehát van az Úr Lelke – kezdte homíliáját Ferenc pápa, majd a Szentlélekről kívánta megosztani gondolatait paptestvéreivel, mert, ahogy hangsúlyozta, az Úr Lelke nélkül nincs keresztény élet és az Ő felkenése nélkül nincs életszentség. Ő, a Szentlélek a főszereplő és a papság születésnapján jó, ha felismerjük, hogy Ő minden lelkipásztor szolgálatának, életének és életerejének az eredete. Az Anyaszentegyház azt tanítja, hogy valljuk meg: a Szentlélek „életet ad”, mint ahogy Jézus mondta: „A lélek az, ami éltet” (Jn 6,63). Ezt a tanítását Pál apostol így hirdette: „a betű öl, a Lélek pedig éltet” (2Kor 3,6), majd szólt a „lélek törvényéről”, „melyet a Jézus Krisztusban való élet ad” (Róm 8,2). A Szentlélek nélkül az egyház sem lenne Krisztus élő Jegyese, legfeljebb egy vallási szervezet – mutatott rá a pápa. Nem lehetne Krisztus Teste, hanem pusztán egy emberi kéz által épített templom. Hogyan építhetnénk az egyházat, ha nem abból a tényből kiindulva, hogy „a Szentlélek templomai” vagyunk, aki „bennünk lakik” (vö. 1Kor 6,19; 3,16)? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Nem hagyhatjuk Őt házon kívül, vagy nem parkolhatjuk le valamilyen ájtatossági területen. Minden nap mondanunk kell: „Jöjj el, mert a te erőd nélkül semmi az ember” – utalt a pápa a pünkösdi szekvenciára.

 

Az Úr Lelke nyugszik rajtam – idézte ismét Lukács evangéliumának szavait, hozzáfűzve, hogy minden keresztény, különösen minden pap sajátjává teheti ezeket a szavakat Izajás könyvéből: „mert az Úr kent föl engem” (Iz 61,1). „Érdem nélkül, pusztán kegyelemből kaptuk a felkenést, amely Isten szent Népének atyáivá, lelkipásztoraivá tett bennünket” – mondta a pápa, majd nagycsütörtöki homíliájában elsőként a Szentléleknek erről az aspektusáról, a felkenésről elmélkedett.

Az első „kenet” után, amely Mária ölében történt, a Lélek a Jordán folyónál szállt le Jézusra. Ezt követően, ahogyan Szent Bazil (a negyedik században élt egyházatya) magyarázza, Krisztus minden cselekedete a Szentlélek társjelenlétében történt. A Lélek általi felkenés hatalmával hirdette az igét, jeleket hajtott végre, a Lélek révén „erő áradt ki belőle és mindenkit meggyógyított” (Lk 6,19). Jézus és a Lélek mindig együtt működnek, mint az Atya két keze, amelyek felénk nyúlnak, átölelnek és felemelnek bennünket. És általuk a „mi kezünk is meg lett jelölve, felkenve Krisztus Lelke által” – mondta paptestvéreinek Ferenc pápa. Az Úr nem csak kiválasztotta és meghívta őket, hanem ugyanannak a Léleknek a kenetét árasztotta rájuk, mint amely az apostolokra is leszállt.

 

Az apostolokat Jézus választotta ki, akik hívására elhagyták csónakjaikat, hálóikat, otthonukat. Isten Igéjének a kenete megváltoztatta életüket – mutatott rá a pápa. Lelkesen követték a Mestert és elkezdték az igehirdetést amíg el nem érkezett Húsvét. Akkor látszólag minden megállt: letagadták és magára hagyták a Mestert. Rájöttek alkalmatlanságukra és arra, hogy nem értették meg őt: „Nem ismerem azt az embert” (Mk 14,71), mondta Péter a főpap udvarában az Utolsó Vacsora után. Ez nem pusztán egy heves védekezés volt részéről, hanem egyben beismerte spirituális tudatlanságát. Péter és a többiek talán egy sikeres életben reménykedtek a tömegeket vonzó, csodatevő Messiást követve, de nem ismerték fel a kereszt botrányát, amely összezúzta addigi bizonyosságaikat.

 

Jézus tudta, hogy egyedül nem lettek volna képesek tovább folytatni küldetésüket és ezért megígérte nekik a Parakleitoszt, a Szentlelket. És éppen ez volt a „második felkenés”, Pünkösdkor, ami átalakította a tanítványokat és elvezette őket arra, hogy Isten nyáját legeltessék, már többé nem önmagukat. Ez a tűzzel való felkenés oltotta ki önközpontú vallásosságukat: miután befogadták a Szentlelket, Péter félelmei és tétovázásai elpárologtak; Jakab és János, többé már nem keresik az első helyeket (vö. Mk 10,35-45), a többiek már nem zárkóznak be félénken a Cenákulumba, hanem kilépnek és a világ apostolaivá válnak.

Ezekhez hasonló útvonal öleli át mindnyájuk papi és apostoli életét - magyarázta homíliájában paptestvéreinek Ferenc pápa. Az első felkenés a szeretet hívásával kezdődött, amely magával ragadta a szívüket. Ezért hagyták el horgonyaikat, előző életüket és erre az őszinte lelkesedésre szállt le a Lélek ereje, amely megszentelte őket. Aztán Isten időzítése szerint mindenki számára eljön a húsvéti szakasz, amely az igazság pillanatát jelzi. A pápa itt utalt a válság időszakára, felsorolva annak különböző formáit, a csalódásokat, a fáradtságot és a gyengeséget. Az eszményi megkopik a valóság követelményei között, és bizonyos, korábban nehezen elképzelhető próbatételek látszólag nehezebbé teszik a korábbi hűséget. Ferenc pápa ezt a szakaszt döntőnek nevezte a jellemszilárdság szempontjából, három veszélyes kísértést sorolva fel. Ezek a következők: a kompromisszum, a középút kísértése, amikor megelégszünk azzal, amit tenni tudunk; a pótcselekvések kísértése, amikor megpróbáljuk magunkat „feltölteni” valami mással; végül a csüggedés kísértése, amikor elégedetlenül, tehetetlenségből megyünk tovább. A pápa felhívta a papok figyelmét erre a nagy kockázatra: miközben a látszat megmarad, mi magunkba fordulunk; a kenet már nem illatosítja az életet, és a szív már nem tágul, hanem összezsugorodik, és kiábrándultságba burkolja magát.

 

De ez a válság a papi hivatás fordulópontjává is válhat, „a lelki élet döntő szakaszává, amelyben véglegesen választani kell Jézus és a világ, a szeretet hősiessége és a középszerűség, a kereszt és egy bizonyos jólét, a szentség és a vallási elkötelezettséghez való őszinte hűség között” – idézett Ferenc pápa René Voillaume francia teológus, a Jézus Kistestvérei kongregáció alapítójának könyvéből. Ez az az áldott pillanat, amikor a papok, mint Húsvétkor a tanítványok, arra kapnak meghívást, hogy megvallják: legyőzte őket a megalázott és keresztre feszített Krisztus, és egy új utat kezdjenek a Lélek, a hit és egy illúziók nélküli erős szeretet útját.

Ez a kairosz, a megfelelő pillanat, amelyben felfedezhetjük, hogy „az egész dolog nem merül ki abban, hogy elhagyjuk a hajót és a hálókat, hogy egy bizonyos időre kövessük Jézust, hanem végig kell menni a Golgotáig és a Szentlélek segítségével végig kell haladni egy életen át, amelynek az isteni szeretet tökéletességében kell végződnie” – idézte a francia teológust a pápa, majd így folytatta paptestvéreihez intézett homíliáját: A Szentlélek segítségével itt az ideje, számunkra is, mint az apostolok számára, a „második felkenésnek”, amely igazságot tesz a mélységekben, a Lélek felkeni gyengeségeinket, fáradozásunkat, belső szegénységünket. „Akkor a felkenés ismét illatozik: Őtőle, nem tőlünk” – szögezte le Ferenc pápa.

Ehhez arra van szükség, hogy beismerjék gyengeségeiket, hiszen erre buzdítja őket „az igazság Lelke” (Jn 16,13). Vizsgálják meg önmagukat, hogy mitől függ papi kiteljesedésük. A papi érettség a Szentlélektől ered, akkor teljesedik ki, amikor Ő válik életük főszereplőjévé. A lelki élet akkor válik szabaddá és örömtelivé, amikor a kezdeményezést a Lélekre hagyjuk és ott és úgy szolgálunk, ahol és ahogyan Ő kéri tőlünk. Ha hagyjuk, hogy az igazság Lelke munkálkodjon bennünk, meg fogjuk őrizni a felkenést, mert a kísértő hamisságok napvilágra fognak kerülni. És a Lélek, aki „lemossa azt, ami szennyezett”, fáradhatatlanul azt javasolja nekünk, hogy „ne ejtsünk foltot a felkenésre” – mutatott rá Ferenc pápa.

 

Ez a papok számára elengedhetetlen és nélkülözhetetlen küzdelem – utalt Nagy Szent Gergely tanítására a pápa, miszerint „aki Isten Igéjét hirdeti, először saját életmódjának szentelje magát, hogy aztán saját életéből merítve megtanulja, mit és hogyan kell mondania”. A Lélek a belső tanító, akire hallgatnunk kell. A felkenés megőrzéséhez szükséges, hogy a papok ne alkalmi gyakorlatként hívják segítségül a Szentlelket, hanem minden nap. A Lélek indítson a hamisságok elleni harcra, Ő újítsa meg a papokat az Oltáriszentség imádásában, mert amikor az Urat imádjuk, akkor az Ő Lelkét önti a szívünkbe – tanította a pápa.

 

A felkenés után Ferenc pápa annak következményéről, az összhangról szólt, mivel a Szentlélek maga a harmónia, mindenekelőtt a mennyben. Szent Bazil kifejti, hogy csak „a Lélek hatalma által lehet megőrizni a mennyek feletti és kimondhatatlan harmóniát Isten szolgálatában és a kozmosz feletti hatalmak kölcsönös szimfóniájában”. És aztán a földön is: az Egyházban valóban a Szentlélek az az „isteni és zenei Harmónia”, amely mindent összeköt. Felébreszti a karizmák sokféleségét, és egységbe rendezi őket, olyan összhangot teremt, amely nem az egyöntetű homologizáláson, hanem a szeretet kreativitásán alapul. A II. Vatikáni Zsinat, a Szentlélek ajándéka éveiben egy teológus közzétett egy tanulmányt, amelyben a Szentlélekről többesszámban szólt. Arra szólított, hogy ne egyesszámban gondolkozzunk róla, mint egy isteni Személyről, hanem többesszámban, mint „mi Isten”, az Atya és a Fiú mert az ő kapcsolatuk önmagában véve egyetértés, szeretetközösség, összhang.

 

Az összhang teremtése a Lélek életének belső igénye – hangsúlyozta Ferenc pápa. A Lélek ellen vétkezünk, aki szeretetközösség, amikor akár könnyelműségből, a megosztás eszközeivé válunk. Az ellenség kezére játszunk, aki nem fedi fel magát a nyilvánosság előtt, szereti a pletykákat, a célozgatásokat, pártokat szít, táplálja a múlt iránti nosztalgiánkat, a bizalmatlanságot, a pesszimizmust, a félelmet. Ne szennyezzük be a Lélek kenetét és az Anyaszentegyház öltözetét a széthúzással, szembenálló csoportokkal, a szeretet és a szeretetközösség bármilyen hiányával. A Lélek a közösségi formát részesíti előnyben: a segítőkészséget a saját szükségleteinkkel szemben, az engedelmességet a saját ízlésünkkel szemben, az alázatot a saját igényeinkkel szemben.

 

A harmónia nem egy erény a többi között, hanem ennél több – fejtette ki Ferenc pápa, utalva Nagy Szent Gergely szavaira: „Hogy mennyit ér az egyetértés erénye, az mutatja, hogy nélküle az összes többi erény semmit sem ér”.  A pápa arra bíztatta paptestvéreit, hogy segítsenek egymásnak megőrizni az összhangot, mindenki magával kezdve. Tegyék fel maguknak a kérdést: szavaimban, megjegyzéseimben, amit mondok és amit írok, a Lélek vagy a világ nyoma van-e? A pápa a papi kedvességre is gondolt: ha az emberek még közöttünk bennünk is találnak elégedetlen embereket, akik kritizálnak és ujjal mutogatnak, hol fognak összhangra találni?

 

Milyen sokan nem közelednek az egyházhoz, vagy azért távolodnak el, mert nem érzik, hogy befogadják és szeretik őket, hanem azt érzik, hogy gyanakodva tekintenek rájuk és ítélkeznek felettük. Isten nevében mindig fogadjunk be és bocsássunk meg! – kérte a pápa, arra emlékeztetve a papokat, hogy az idegesség és a panaszkodás, amellett, hogy semmi jót nem eredményez, árt az igehirdetésnek, mert ellentmond Istennek, aki szeretetközösség és harmónia. Szent Pál arra buzdít, hogy meg ne szomorítsuk a Szentlelket – utalt a pápa az Efezusiakhoz írt levélre (vö. Ef 4,30).

 

A Nagycsütörtöki krizmaszentelő szentmisén Ferenc pápa homíliája végén a következő szavakat intézte paptestvéreihez: „Testvéreim, ezekkel a gondolatokkal búcsúzom tőletek, amelyeket a szívemben hordozok, és egy egyszerű és fontos szóval fejezem be: köszönöm. Köszönöm a tanúságtételeteket és a szolgálatotokat; köszönöm a rejtett jót, amit tesztek, a megbocsátást és a vigasztalást, amit Isten nevében adtok; köszönöm a szolgálatotokat, amely gyakran sok erőfeszítés és kevés elismerés közepette zajlik. Isten Lelke, aki nem hagyja cserben azokat, akik bíznak benne, töltsön el benneteket békével, és vigye véghez, amit elkezdett bennetek, hogy az Ő felkenésének prófétái és a harmónia apostolai lehessetek”.