Január 19-én csütörtökön tette közzé a Szenttéavatási Dikasztérium új dekrétumait, melyek négy olasz és két spanyol Isten Szolgáinak ismerték el hősies erényeit és nyerték el a Venerablis, Tiszteletreméltó címet. Ferenc pápa aznap délelőtt fogadta Marcello Semeraro bíboros-prefektust és jóváhagyta a Szenttéavatási Dikasztérium előterjesztését.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A hat új „Tiszteletreméltó” neve: Miguel Costa y Llobera, Gaetano Francesco Mauro, Giovanni Barra, Vicente López de Uralde Lazcano, Maria Margherita Diomira del Verbo Incarnato és Bertilla Antoniazzi.

 

Miguel Costa y Llobera, a mallorcai székesegyház kanonokjaként a 19. század második felében élt Spanyolországban. Gazdag nemesi családban született és apja kezdeti ellenállása ellenére lett pap, majd nagyhírű prédikátor és gyóntató, de egyúttal az imádság embere, továbbá költő és jeles tudós a szakrális régészet és irodalomtörténet terén. Lelki életének alapját az Eucharisztia imádása és a Mária-tisztelet jelentette. Miután lemondott javairól, a szegények és a betegek szolgálatára szentelte életét. 1922-ben halt meg a szószéken, amikor Avilai Szent Teréz szenttéavatásának harmadik centenáriumán lelkesen prédikált.

 

A calabriai származású Gaetano Francesco Mauro egyházmegyés papként alapította meg 1928-ban a Vidéki Katekéták kongregációját. A századforduló táján a calabriai parasztok nehéz sorsának enyhítésére és vallási képzésük erősítésére szentelte életét, főként az 1925-ben alapított Vidéki Oratóriumok Vallási Egyesületének közreműködésével. Gaetano atya lelki naplójában őszintén beszámol „sötét éjszakáiról”, amiket szilárd hite és erős reménye jegyében hordozott egészen élete végéig.

 

A múlt század derekán élt Giovanni Barra 1914-ben született Észak-Olaszországban, majd egyházmegyés papként a Katolikus Akció ifjúsági szervezetében szolgált. 1943-ban a Torino melletti Pinerolo városában ő maga hozta létre és vezette több mint húsz éven át annak helyi szervezetét. Gondosan ápolta a liturgikus életet és törődött a rászorulókkal. „Alpesi Imaházat” nyitott fiatalok számára. Élete végén szemináriumi rektorként a hivatásokat gondozta, mintegy a II. Vatikáni Zsinat előfutáraként, ahol az imát helyezte a kispapok képzésének középpontjába. Lelki végrendeletében írja: „Ha a múltba tekintek, öröm és hála tölti el a szívemet. Igazán boldog pap vagyok a papságomban”.

 

Az új tiszteletreméltók között Isten szolgája, Vicente López de Uralde Lazcano, a Mária Társaság hitvalló papja 1894 és 1990 között Spanyolországban élt. Hosszú életében az imádság embere volt, mély egységben az Úrral, akit ismerősei „cádizi Néri Szent Fülöpnek” hívtak. Kollégiumi diákjai, a gimnázium tanulói és paptestvérei, együtt a hívekkel nagyon becsülték a tudását, de legfőképp a 62 éven át tartó lelkészi és gyóntatói szolgálatát. Mindig tudott vigasztalni, még a polgárháború nehéz  éveiben is. Nyugdíjba vonulása után minden erejével a kiengesztelődés szentségének szentelte magát, napi nyolc órát töltött a gyóntatószékben és így lett Cádiz városának lelkiatyja.

 

Csendes és engedelmes természetével Maria Margherita Diomira az elmélyedt imádságnak szentelte életét az Eucharisztia és a Szűz Mária iránti különös szeretet jegyében. Rövid földi életében 1651 és 1677 közt először a kamalduliak rendjébe lépett, majd később a Jó Pásztor Szeretete kongregációban szolgált Firenzében, ahol szegény sorsú lányok nevelésével és zarándokok fogadásával foglalkoztak. Érzékeny lelkülete fogékony volt Isten rendkívüli lelki ajándékai iránt. Látomásokban valóságosan átélte Krisztus kínszenvedésének fájdalmait. Fiatal kora ellenére a szenvedés megérlelte, ezért is keresték fel sokan lelki tanácsokért, köztük nemesek, papok és püspökök. 26 éves korában súlyos tüdőbaj vitte el, miután szenvedéseit az Úr kezéből fogadva neki ajánlotta fel.

 

Az új tiszteletre méltó személyek közt az egyetlen világi hívő az Isten szolgája, Bertilla Antoniazzi, aki mindössze húsz évet élt, 1944 és 1964 között Venetóban. Kilenc évesen került be a vicenzai kórházba reumás szívmellhártya gyulladással. Súlyos asztmatikus légzése miatt állandóan otthon kellett maradnia. Betegségét nagy lelkierővel fogadta és így tudta megérteni új küldetését, hogy vigasztalja a szenvedőket és hogy a bűnös lelkeket közelebb vigye Istenhez saját élete és fogyatékossága felajánlása által. Soha nem zárkózott önmagába, baráti kapcsolatokat épített ki orvosokkal és nővérekkel és intenzív levelezést folytatott más betegekkel. Teljesen Istenre bízta magát imádságában, soha nem panaszkodott, még élete utolsó két évében sem, melyeket már ágyban kellett töltenie súlyos felfekvésekkel. 1963-ban egy lourdes-i zarándokúton nem gyógyulást, hanem életszentséget kért a Szűzanyától.