"Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat."
Mindannyian jártunk iskolába. Biztosan vannak közöttünk olyanok, akik az elméleti tantárgyakat szerették jobban, mint a magyart, a matekot, vagy a történelmet; szerettek ülni, hallgatni a tanárt, és a számukra érdekes, vagy akár izgalmas dolgokat megtanulni. Mások inkább a rajzot, az éneket és a testnevelést kedvelték, a készségtárgyakat, amikor nem csak ülni és figyelni kellett, hanem "végre történt is valami".
Felnőttként is különbözünk egymástól: vannak, akik jobban szeretnek tervezni, vagy beszélni valamiről, mások inkább fogják magukat, nekilátnak, és megcsinálják. És ez így rendben is van, legalábbis az élet bizonyos területein.
Akik közülünk szakmunkásképzőbe, szakközépiskolába vagy technikumba jártak, azok szakmai tárgyakból is vizsgáztak, hasonlóan a gimnáziumi érettségihez, és a bizonyítványukat csak akkor kapták meg, ha a gyakorlat is legalább kettesre sikerült. Az elmélet a gyakorlat nélkül önmagában kevés volt.
A lelki élet, a krisztuskövetés, vagy a kereszténység is egy ilyen "tantárgy". Kevés hallgatni, olvasni a nagy Tanító szavait, kevés jól tudni az elméletet. Az egész semmit sem ér, ha nincs mellette ott az eredményes gyakorlati vizsga, vagyis nem élünk aszerint, amit megtanultunk.
Ráadásul Jakab szavai szerint, ha csak hallgatjuk, de nem tesszük meg, amit megértettünk, azzal becsapjuk magunkat. Ha hallgatjuk azt, ami helyes, könnyen elhitetjük magunkkal, hogy mi jó emberek vagyunk, meg hogy az Istennel való kapcsolatunk is rendben van. Pedig Jézus maga mondta:
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. (Máté7:21)
Kommentáld!