2010. március 14. – Nagyböjt 4. vasárnapja

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés:

Váratlan fordulat
A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás egyik legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról. A rövid történetben hosszú utakat járnak végig a szereplők. A fiatalabb fiú a lázadástól az engedelmességig, minden megtagadásától a szeretet elfogadásáig halad. Testvére, az idősebb fiú éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettől az irigységig, az apa iránti engedelmességtől a kritizáló lázadásig. És az apa is végigjárja a maga útját a bánattól az örömig. A történetet hallva, s újra átgondolva bennünk is különféle érzések támadnak, s mi is elindulunk a magunk lelki útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e tartalmilag rendkívül gazdag példabeszéd minden elemét áttekinteni, csak néhány érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda.

A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az örökséget. Itt arról az örökségről, arról a vagyonról van szó, ami őneki fog jutni apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan pimaszság és sértés, hogy a fiú egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel, hiszen tulajdonképpen ezzel azt fejezi ki, hogy alig várja apja halálát. Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki nem mondva, de mégis egyértelműen azt jelenti, hogy a fiú saját apja halálát akarja. S amennyire hallatlan a kérés, annyira váratlan az apa viselkedése: odaadja az örökséget. Valójában a fiú nem is számíthatott erre. Az apa akár ki is tagadhatta volna fiát az örökségből egy ilyen szemtelen kérést követően. De ő nem bünteti meg fiát a lázadás miatt, hanem elengedi. Valljuk be őszintén, hogy egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az apa miért nem tagadja meg a kérést? És itt a bűn, az emberi bűn nagy titkához érkezünk. Miért engedi meg Isten a bűnt? Mert Isten szabad akaratot adott nekünk. Nem akarja, hogy általa mozgatott bábokként éljünk, hanem azt szeretné, hogy szabad akarattal döntsünk mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erőlteti ránk szeretetét, s nem kényszeríti ránk jóságát, ha menni akarunk, ha megpróbálunk nélküle boldogulni. Isten elenged minket, ahogyan fiát elengedte a példabeszédben szereplő apa.

A távozást követően a fiúval történő események meglehetősen kiszámíthatóak. Hiába próbálja a maga útját járni, ez az út nem vezet sehová. Kihasználják, megfosztják vagyonától, s végül megalázzák, emberszámba sem veszik. S mindez egészen gyorsan történik, hamar a lejtő alján találja magát. Ahogy a pénze fogy, úgy tervei és álmai is elszállnak. Nem számíthat senkire, nem bízhat senkiben. Az atyai ház biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert még a sertések ételéből sem adnak neki.

A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy megtagadta az apja szeretetét, de továbbra is fiú. A teljes elveszettségben ismeri fel fiú életének jelentőségét. A fiúi lét nem csak halvány gyermekkori emlék, nem csak feledésbe merült élmény számára, hanem ez válik az egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti el, s elindítja visszafelé. Szeretet, biztonság, élet csak odahaza létezik. Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is felfedezhetjük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ő továbbra is szeretett gyermekeinek tart minket, s mindig meg van számunkra a lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá.

A hazafelé vezető út a fiú számára hosszú, van ideje gondolkodni. Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott, s talán jogosan gondolja, hogy sok jóra nem számíthat. Már nem tartja magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna elfoglalni, csak legalább helye legyen a családi otthonban. Valójában a fiú a túlélésre játszik. Csak egyszerűen túl akarja élni a maga okozta szörnyű helyzetet. Nem számít arra, hogy ennél sokkal nagyobbat, értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még messze van az apa felemelő szeretetének elfogadásától. Bűnösségünk megtapasztalásakor először talán az indít minket a bűnbánatra, hogy elkerüljük az isteni büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét.

A történet több váratlan fordulata után végül elérkezünk a leginkább meglepőhöz: az apa megbocsát a tékozlónak, újra fiának tekinti őt, s visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán nem számított a fiú. És itt elérkezünk a bűn másik nagy titkához. Úgy gondoljuk, hogy bűneink miatt már nem vagyunk méltók arra, hogy Isten szeressen minket. Valamilyen titokzatos oknál fogva szinte ragaszkodunk bűneinkhez, s nem akarjuk elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bűnös múltunkat és új életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten képes-e teljesen megszabadítani minket a bűntől? Érdemes ismételten tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok bűneim, Isten eltörli azokat. Bármennyire is eltávolodom Istentől, ő mindig visszavár. Személyes életemben, minden komolyan vett szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom a váratlan fordulatot: Isten nem büntetni akar, hanem szeretett fiaként ölel magához.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenem, irgalmas Atyám, oly nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, s ismét szeretettel ölelsz át engem. Te sosem erőltetted rám szereteted, nem kényszerítettél arra, hogy jóságodat elfogadjam, hanem szabadnak teremtettél, és sosem vetted el szabadságom. Te mindig vártál. Mindig remélted, hogy észhez térek, s bíztál benne, hogy nem feledkezem meg végleg szeretetedről. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel!