Az edmontoni Commonwealth Stadionban mutatott be szentmisét a pápa kedden, mintegy 50 ezer hívőnek. Szent Anna liturgikus emléknapján a nagyszülők fontosságára hívta fel a figyelmet. Múltunk gyökerei ők, identitásunk megalapozói, akiktől tanulhatunk, akikre vigyáznunk kell és együtt építeni egy békés jövőt, hogy soha ne ismétlődjön meg az őslakosok elleni erőszak és kirekesztés.

Gedő Ágnes– Vatikán

Szent Joakim és Anna, Szűz Mária szüleinek, Jézus nagyszüleinek ünnepén kanadai őslakos dallamok közepette érkezett meg Ferenc pápa pápamobilján az ország legnagyobb szabadtéri stadionjába, ahol mintegy ötvenezer hívő, sok család, gyermekek várták. A Szentatya spanyol nyelven mondott homíliájában Jézus nagyszüleinek példájából kiindulva mutatott rá arra a folytonosságra, amely meghatározza életünket: felmenőink örökségét visszük tovább és adjuk át a jövő nemzedékeknek.

 

Gondoljunk ma saját nagyszüleinkre és fontoljuk meg ezt a két szempontot: egy őrizendő történelem gyermekei vagyunk, de egyben egy építendő történelem kézművesei is. Nem vagyunk elszigetelt személyek, különálló szigetek, nem másoktól függetlenül jövünk a világra. Gyökereink, a szeretet, mellyel vártak és felneveltek minket annak az egyedülálló történelemnek a részei, amely megelőzött és létrehozott bennünket. Nem mi választottuk, hanem ajándékba kaptuk; és ez olyan ajándék, amelyet meg kell őriznünk. Sirák fiának könyve emlékeztet bennünket, hogy mi az előttünk járók „utódai” vagyunk, az ő „szent örökségük” (Sir 44,11). Olyan örökség, amelynek középpontjában nem annyira egyesek bátorsága vagy tekintélye, mások okossága vagy énekesi, költői tehetsége, hanem az igazságosság, az Istenhez, az ő akaratához való hűség áll. Ez az, amit ránk hagyományoztak.

 

Mit jelentenek számunkra a nagyszülők? Gyakran ők voltak azok, akik fenntartások és elvárások nélkül szerettek minket. Kézen fogtak, amikor féltünk, megnyugtattak az éjszaka sötétjében, bátorítottak, amikor döntések előtt álltunk. Nagymamáink és nagypapáink révén megéreztük a múlt simogatását: megtanultuk, hogy a jóság, a gyöngédség és a bölcsesség az emberiség szilárd gyökerei. Nagyszüleink házában sokan megéreztük az evangélium illatát, az otthonízű hit erejét. Fölfedeztük a családi hitet, mely a szeretet, a bátorítás, a gondoskodás és a közelség nyelvén szól hozzánk.

 

Ez a mi történelmünk, amelyet meg kell őriznünk, amelyet örököltünk: szüleink gyermekei vagyunk, és azt megelőzően nagyszüleink unokái. Ők pedig méltóságot adtak nekünk, önbizalmat és hitet a többi emberben. Olyasvalamit kaptunk tőlük, amit soha nem lehet kitörölni, és ami által egyedi, eredeti és szabad embernek érezzük magunkat. Nagyszüleinktől tanultuk meg, hogy a szeretet soha nem kényszerít, nem fosztja meg belső szabadságától a másikat. Joakim és Anna így szerették Máriát, ő pedig így szerette Jézust. Olyan szeretettel, ami nem fojtotta meg, nem tartotta vissza, hanem elkísérte és átölelte abban a küldetésében, amelyért a világra jött.

 

Próbáljuk megtanulni ezt egyénileg és egyházként is! – buzdított a pápa.  Soha ne nyomjuk el mások lelkiismeretét, ne korlátozzuk a körülöttünk élők szabadságát, és legfőképpen mindig szeressük és tiszteljük az előttünk járó embereket! Értékes kincsek ők, a történelem, melyet őriznek, túlmutat saját személyükön is. Sirák könyvében is azt olvassuk, hogy nem szabad elhomályosítani az ősök dicsőségét, nem szabad elfelejteni őket, akiknek köszönhetően megszülettünk. Meg kell őrizni emlékezetünkben simogató kezüket, mert ebből meríthetünk vigaszt életünk nehéz pillanataiban, amikor elfog a csüggedés, mardos a kétely, nem érzünk bátorságot magunkban a kihívások felvállalására. De azt is jelenti, hogy vissza kell térnünk mindig ebbe az iskolába, ahol megtanultuk és megéltük a szeretetet. Hogy a döntések előtt megkérdezzük magunktól, vajon mit tennének a mi helyünkben a bölcs öregek, mint tanácsolnának nagyszüleink, dédszüleink?

 

Kedves testvérek, vajon olyan gyermekek és unokák vagyunk-e, akik képesek megőrizni a kapott javakat? – tette föl a kérdést a pápa, majd tovább sorolta: Emlékszünk-e az örökül kapott jó tanításra? Beszélgetünk-e felmenőinkkel, szánunk-e időt arra, hogy meghallgassuk őket? Egyre jobban felszerelt, modern és praktikus otthonainkban van-e méltó helye a tőlük származó képeknek, tárgyaknak? Amelyek rájuk emlékeztetnek, és segítenek imádkozni értük, akik előttünk jártak? Megőriztük-e elődeink bibliáját és rózsafüzérét? Imádkozzatok értük és velük együtt, szánjatok időt arra, hogy emlékezzetek rájuk, és őrizzétek örökségüket! Frenetikus tempójú világunkban életbevágó őrizni gyökereinket, így növekszik a fa és épül a jövő – bátorította az edmontoni szentmisén a híveket a pápa.

 

A másik szempont, amire oda kell figyelnünk, a jövő építése, amelyért felelősek vagyunk. Másszóval: amellett, hogy egy megőrzendő történelem gyermekei vagyunk, egy építendő történelem kézművesei is vagyunk.  Fény- és árnyoldalaink együtt alkotnak minket aszerint, mennyi szeretetet kaptunk vagy nélkülöztünk. Az emberi élet misztériuma ez: mindannyian valakinek a gyermekei vagyunk, valaki életet adott nekünk és felnevelt. Amikor pedig felnövünk, a mi dolgunk lesz, hogy életet adjunk, hogy valaki másnak az apja, anyja és nagyszülei legyünk. A nagyszülők, akiktől származunk, elődeink, akik álmodtak, reménykedtek és áldozatot hoztak értünk, egy alapvető kérdést tesznek fel nekünk: milyen társadalmat akartok építeni? Annyi mindent kaptunk azoktól, akik előttünk jártak, mit akarunk örökségül az utókorra hagyni: élő hitet vagy „rózsavizet”? Egyéni haszonra vagy testvériségre épülő társadalmat? Békében vagy háborúban élő világot? Elpusztult teremtést vagy még mindig befogadó otthont? Ez persze nem azt jelenti, hogy bele kellene ragadnunk a „mindig is így volt, ezután sem változtatunk” csapdájába – tette hozzá a pápa.

Jézus azt mondja az evangéliumban a tanítványoknak, hogy boldogok, mert láthatják és hallhatják azt, amit oly sok próféta és igaz akart látni és hallani (vö. Mt 13,16–17). Valóban, sokan hittek Isten ígéretében a Messiás eljöveteléről, készítették neki az utat, és hirdették az eljövetelét. Most viszont, hogy a Messiás eljött, azok, akik láthatják és hallhatják, arra kapnak meghívást, hogy befogadják és hirdessék. Ez pedig ránk is érvényes. Elődeink szenvedélyt, erőt és vágyakozást adtak át nekünk, tüzet, melyet nekünk kell újra felélesztenünk. Nem őriznünk kell a hamut, hanem lángra lobbantani a tüzet, amelyet ránk hagytak.  

 

Nagyszüleink és őseink egy igazságosabb, testvéribb és szolidárisabb világot akartak, és azért küzdöttek, hogy legyen jövőnk. Most rajtunk a sor, hogy ne okozzunk nekik csalódást. Milyen nyomot hagyunk magunk után, a következő nemzedékeknek mit adunk örökül magunkból? Gyakran az életet a megkeresett pénzzel, a befutott karrierrel, az elért sikerrel és a másoktól kapott megbecsüléssel mérik. Ezek azonban nem életadó kritériumok. A kérdés az: én életadó vagyok-e? Terjesztek-e a történelemben egy új szeretetet, amilyen korábban nem létezett? Hirdetem-e az evangéliumot ott, ahol élek, szolgálok-e valakit önzetlenül ahogyan az előttem járók tették velem? Mit teszek az egyházamért, a városomért és a társadalmamért? Könnyű kritizálni, de az Úr nem azt akarja, hogy zárkózottak és „visszafelé haladók” legyünk, hanem azt, hogy egy új történelem kézművesei, a remény szövői, a jövő építői, a béke teremtői legyünk.

 

Ferenc pápa végül így fohászkodott: Joakim és Anna járjon közben értünk! Segítsenek, hogy megőrizzük a minket létrehozó történelmet és életadó történelmet építsünk. Emlékeztessenek arra, mennyire fontos lelkileg, hogy tiszteljük nagyszüleinket és felmenőinket, hogy erőt merítsünk jelenlétükből egy jobb jövő építéséhez. Egy olyan jövő építéséhez, amelyben az időseket nem dobják ki azért, mert funkcionálisan nincs rájuk szükség. Egy olyan jövőhöz, amelyben az emberek értékét nem a termelési eredmény adja. Egy olyan jövőhöz, amely nem közönyös az idős emberekkel szemben, akiknek több időre, meghallgatásra és odafigyelésre van szükségük; egy olyan jövő építéséhez, amelyben nem ismétlődik meg az őslakos testvéreink által elszenvedett erőszak és kirekesztés története. Ez a jövő akkor lehetséges, ha Isten segítségével nem szakítjuk meg a kapcsolatot azokkal, akik előttünk jártak, és párbeszédet folytatunk azokkal, akik utánunk jönnek: fiatalok és idősek, nagyszülők és unokák, együtt. Menjünk előre együtt, álmodjunk együtt! – zárta az edmontoni stadionban mondott szentbeszédét a pápa.