Zarándokok vagyunk itt a földön!
A lelki írók a keresztény életet gyakran zarándokúthoz,
utazáshoz hasonlítják. Igazából szentírási eredetű hasonlatról van szó.
Az első olvasmányban Ábrahámnak Isten hívására hosszú és áldozatos utat
kellett megtennie. Maga mögött kellett hagynia minden földi biztonságot
úgy, hogy egyedül Istenre hagyatkozik. Csak így remélhetett Isten
ígéretének teljesedésében: „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”
Nagyböjt második vasárnapjának evangéliumi eseménye is egy úthoz kötődik. „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük.” Itt
lenyűgöző fényességben sütött át Jézus Istensége az emberségén,
miközben az Ó-szövetség két nagy alakjával, Illéssel és Mózessel
beszélt. A megtapasztalás hatására átértékelődött az apostolok hite,
Jézushoz fűződő viszonya, amely a feltámadás után lett nyilvánvaló. Az
Úr parancsára azonban nem is szólhattak erről az élményről, nyilván csak
addig, amíg „az emberfia halottaiból fel nem támadt”.
Később
azonban egy másik hegyen, az Olajfák kertjében azt is látniuk kellett,
hogy Jézus kereszt-áldozata előtt vérrel verítékezett.
Az evangéliumi rész hozzánk intézett üzenetén gondolkodva azt mondhatjuk, hogy nekünk is kell, hogy legyen „Tábor hegyünk”, ahol átértékelődik és mélyül a hitünk és az Úrhoz fűződő kapcsolatunk. Gyakran ilyen „Tábor hegy”-ként
kínálja fel magát a mindennapok tapasztalata, valamilyen rendkívüli
élmény, vagy egy-egy kegyelmi időszak, mint például a nagyböjti
szentidő, hiszen zarándokok vagyunk itt a földön.
Forrás felhasználásával
Kommentáld!