Nagy Szent Vazul (330-379)

Nazianzi Szent Gergely (330-390)

Január 2-án együtt ünnepeljük õket, mert életük szorosan összekapcsolódik. Ugyanabban az évben születtek, mindketten nagy mûvelõi voltak a teológiának, mindkettõ püspök lett, s egyformán jellemzõ rájuk a szociális érzékenység.

Vazul (Bazil) 330-ban született a kappadókiai Cezáreában.

Felsõbb tanulmányai végeztével egy ideig remeteként élt, majd 370-ben megválasztották szülõvárosa püspökévé. Elsõsorban az ariánusokkal szemben védte a hit tisztaságát. Ez korának egyik legveszélyesebb tévtanítása volt, mely tagadta Jézus istenségét, azt hogy õ "egylényegû az Atyával". Vazul sok kiváló könyvet írt.

A leghíresebb a Szerzetesi szabályok, mellyel megalapozta a keleti szerzetességet. A keleti szerzetesség atyjának is tartják. 379-ben halt meg.

Gergely ugyancsak 330-ban született, Nazianz mellett. Sokat utazott, hogy növelje tudását. Szoros barátság fûzte Vazulhoz, akivel mély egység-tapasztalatot élt meg.

A Jézus által hozott szentháromságos kapcsolat valósult meg közöttük. Errõl tanúskodik az itt közölt beszéd-részlet is. Együtt tanultak Athénban, együtt lelkesedtek a filozófiáért, majd Gergely követte Vazult a remeteségbe és mindvégig egymást lelkesítették az evangélium szerinti életben.

381-ben Konstantinápoly püspökévé választották. Kiváló tanítása miatt Teológusnak is nevezik. 390-ben halt meg Nazianzban.

Nazianzi Szent Gergely püspök beszédeibõl:

"Amikor Vazul Athénba érkezett tanulni, nemcsak magam vettem körül csodálattan, mivel láttam erkölcsi komolyságát, érett és bölcs beszédét, hanem hasonló viselkedésre bírtam másokat is. ... Ez lett barátságunk bevezetõje, kapcsolatunk gyújtószikrája. Így sebzett meg minket a kölcsönös szeretet.




Amikor idõk múltával kölcsönös vonzalmunkat feltártuk egymás elõtt, és azt is, hogy a filozófiáért lelkesedünk, akkor már mindene lettünk egymásnak: lakótársak, elválaszthatatlan barátok voltunk, egyetértettünk, egyformán gondolkodtunk, és napról napra forróbbá és erõsebbé szõttük egymás közt a szeretet szálait.





Egyforma tudásszomj vezetett bennünket, és - noha ez a féltékenység egyik legerõsebb indítéka - mégis távol állt tõlünk az irigység, bár a vetélkedést nagyra tartottuk. Ez a kettõnk közötti versengés egyikünket sem emelte a másik fölé, mert mindegyikünk a másiknak engedte át az elsõséget, hiszen mindegyikünk sajátjának tartotta a másik dicsõségét.





Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettõnkben, két testet éltetve egyszerre. Nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk. Egyrészt az isteni parancsok útmutatását követtük, másrészt pedig egymást támogattuk erényeink tökéletesítésében. Talán nem tûnik elbizakodott beszédnek, ha azt mondom: mi egymásnak szabályul és mértékül szolgáltunk a jónak a rossztól való megkülönböztetésében.





Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy szüleiktõl kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsõségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követõk legyünk, és kereszténynek hívjanak minket."