Száztíz évvel ezelőtt, 1912. október 17-én született Albino Luciani, akit I. János Pál pápa néven ismert meg a világ. Alig egy hónap adatott neki az Egyház élén, mégis hamar belopta magát az emberek szívébe. „Mosolygós pápa” – máig így emlegetik a fájdalmasan korán, 66. születésnapja előtt három héttel elhunyt pápát, akit nemrég Ferenc pápa a boldogok sorába emelt.

Szegény családba született, kicsi gyermekként tapasztalta meg a nélkülözést. Szocialista érzelmű édesapa, mélyen hívő édesanya – nem véletlen, hogy Albino Luciani papi pályáján fontos szerepet kapott a szegényekkel való törődés, a társadalmi igazságosság melletti határozott kiállás.

1958-ban Vittorio Veneto püspökévé nevezik ki, a püspökségtől kezdetben vonakodó Lucianit Szent XXIII. János pápa szenteli püspökké a Szent Péter bazilikában. 1969 végén velencei pátriárkává nevezik ki, majd négy év múltán a pápa bíborossá kreálja. Szent VI. Pál pápa halála után, 1978. augusztus 26-án, pápává választják. Alig egy hónap múltán, szeptember 28-án magához hívta Teremtője.

Egyik életrajzírója szerint sokszor mondta: „Ha Isten nem papságra hívott volna, újságíró lettem volna.” Az életrajzíró hozzáteszi: szívesen minősítette magát „Isten postásának”, „Isten levélhordójának”. Szívén viselte a katolikus sajtó ügyét, kedvenc szentjeként emlegette Szalézi Szent Ferencet, a keresztény írók, újságírók védőszentjét.

1971-ben történt. Albino Luciani velencei pátriárka egy helyi napilapban publikált néhány levelet. A levelek címzettjei múlt idők jelesei voltak (és egy-két nevezetes irodalmi alak). A Messagero di sant’ Antonio (Szent Antal Hírnöke) című padovai folyóirat szerkesztősége az említett levelek megjelenése után felkérte a szerzőt: küldjön nekik közlésre hasonló „fiktív” leveleket. Luciani kötélnek állt. Írásai rendszeresen jelentek a padovai lapban 1971 tavasza és 1974 vége között. Amikor a levelek száma elérte a negyvenet, Albino Luciani befejezettnek tekintette munkáját. A leveleket külön kötetben publikálta a szerkesztőség „Illustrissimi” címen: miután Albino Lucianit pápává választották, a kötet tucatnyi nyelven megjelent, 1981-ben magyarul is.

Nem tudom, volt-e olyan egyházfő, aki még püspökként publicistaként is működött. Albino Luciani írásai azért érdekesek, mert egyszerűségükkel hódítják meg az olvasót. Még kispap korában mondta neki egy plébános: fogalmazzon mindig úgy, hogy a legegyszerűbb ember is megértse. Egy egész életre megtanulta a leckét. Amikor velencei pátriárka lett, első prédikációja után egy pap kritikus éllel megjegyezte: az ilyen beszéd gyerekeknek való. Mire a pátriárka: ha a gyerekek megértik a mondandómat, feltételezhető, hogy megértik az értelmiségiek is.

I. János Pál pápa ezres tömegre mosolyog egy hagyományos vasárnap déli Úrangyala imát követő áldás közben, 1978 szeptemberében – Fotó: AP

Az alábbiakban három levélből idézünk rövid részleteket.

A nagy angol írónak, Charles Dickensnek írott levélben a regényíró 19. századi társadalomkritikáját, szegények melletti elköteleződését állítja párhuzamba saját korával:

„Nagy az aggodalom, sok a gond. Sokan már nemcsak a kapitalizmusban látják a megtámadni és eltemetni való bestiát, hanem az egész mai ’rendszert’ akarják fenekestül felforgatni. Mások szerint a felfordulás már el is kezdődött. /…/

A problémák, gondok, feszültségek ilyen sűrűjében még mindig érvényesek – kiszélesítve és alkalmazva – azok az elvek, amelyeket te, kedves Dickens, ha egy kicsit szentimentálisan is, de olyan melegen védelmeztél. Szeretet a szegény iránt: nem annyira egy-egy szegény, hanem a szegények iránt, akik, mikor háttérbe szorították őket – akár mint egyéneket, akár mint népeket -, osztályöntudatra ébredtek, és szövetkeztek egymás között. Krisztus példájára a keresztényeknek habozás nélkül őket kell őszintén és nyíltan előnyben részesíteniök. /…/

Ma az egész világ szegény kunyhó, amelynek igen-igen nagy szüksége van Istenre!”

[Albino Luciani: Illusztris barátom! Eisenstadt, 1981, 37. p.]

Nagy kedvencéhez, Szalézi Szent Ferenchez címzett levele az egyik legszebb, legbensőségesebb írás. Albino Luciani a különböző hivatásokban megvalósuló istenszeretetről elmélkedik ebben a szövegben, amelynek a végét idézzük:

„Miért kívánná valaki a sas röptét, a pusztát, a szigorú kolostort, ha nincs rá hivatása? Ne csináljunk úgy, mint az idegbetegek, akik ősszel cseresznyét, tavasszal meg szőlőt akarnak! Alkalmazkodjunk ahhoz, amit Isten életállapotunk szerint kíván tőlünk. ’Asszonyom – írtad -, egy kicsit meg kell kurtítania az imádságot, hogy ne hanyagolja el házi kötelességeit. Ha férjnél van, legyen egészen feleség, ne szégyellje; ne bosszantsa a családját azzal, hogy túl sok időt tölt a templomban; úgy legyen vallásos, hogy megszerettesse a férjével is; de ez csak úgy fog megtörténni, ha a férje érzi, hogy asszonya az övé.’

Íme tehát a világban élt istenszeretet eszménye: Legyen a világi férfiaknak és nőknek szárnyuk, hogy szerető imával röpüljenek Isten felé; legyen lábuk is, hogy kedvesen haladjanak együtt a többi emberrel; és ne legyenek sötét ábrázatúak, hanem mosolygós arcúak, hiszen tudják, hogy az Úr vidám otthona felé vannak útban!”

[I. m. 94-95. p.]

Első pillantásra talán meghökkentő, amit Luciani a nagy egyháztanítótól idéz a templomban töltött túl sok időről és a házi kötelességekről. Nem árt felidéznünk Avilai Szent Teréz szavait (a kármelita szentnek is küldött levelet Luciani!): „Jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Űr /…./.” [Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei. III. köt. Bp., 1928, 48. p.]

Van a levelek között egy kivételes darab, amelynek címzettje földi világunk legnagyobb „ténye”: Isten Fia, Jézus. „Remegve írom, mint valami szegény süketnéma, aki erőlködve próbálja megértetni magát” – olvassuk a levél elején. „Ma mindenki párbeszédet és párbeszédet kíván. /…./ Ma a pedagógiában közös tevékenységet kívánnak meg érdekközpontok körül” – olvassuk a szöveg közepe táján. Luciani a tanító, a tanítványaival, egyszerű emberekkel, ellenfeleivel párbeszédet folytató Jézus alakját rajzolja meg, aki nem alkudott meg, nem akart „népszerű” lenni: „Inkább elfogadtad a halált, mint hogy visszavond és megtagadd isteni lényegedet.” A levél ezekkel a szavakkal zárul:

„Hát most írtam rólad – de sohasem voltam olyan elégedetlen írásommal, mint ezúttal. Úgy tűnik, a legtöbbet, amit mondani lehetne Rólad, nem mondtam el, és rosszul fejeztem ki azt, amit sokkal jobban kellett volna elmondanom. De egy valami vigasztal: nem az a fontos, hogy valaki írjon Krisztusról, hanem hogy sokan szeressék és kövessék Krisztust.

És szerencsére, mindenek ellenére, ez még ma is megtörténik.”

[I. m. 165. p.]

Boldog I. János Pál pápát egyesek „haladónak”, mások „konzervatívnak” tartották. Ezek a minősítések félrevezetők. „Modern” volt abban, hogy kora szükségleteihez és lehetőségeihez/eszközeihez igazította lelkipásztori munkáját. Ilyen eszköz volt a sajtó, hiszen az idézett levelek révén sokkal több emberhez jutott el üzenete, mint egy templomi prédikáció alatt. Viszont „konzervatív” volt tanításában. Ahogy ő fogalmazott: ha a konzervativizmus annyit jelent, hogy – Szent Pál szavaival élve – a hitet megőriztem, akkor konzervatív vagyok.

Temetésén a bíborosi kollégium dékánja, Carlo Confalonieri bíboros így fogalmazott:

„Alig volt időnk arra, hogy láthassuk az új pápát. De elég volt neki egy hónap, hogy meghódítsa a szíveket, és nekünk is elég volt, hogy nagyon megszeressük. Nem az időtartam jellemez egy életet és egy pápaságot, hanem az azt éltető szellem. Mint üstökös vonult át, amely váratlanul kigyullad az égen és eltűnik, döbbenetet és megrendülést keltve bennünk.”

Az interneten látható egy rövid, képes összeállítás: fényképek sorát látjuk Boldog I. János Pálról. A „mosolygó pápa”, aki mint üstökös vonult át…. Van azonban az összeállításban egy kép, amelyen a pápa nem mosolyog: amikor kezében tartja az Eucharisztiát…..