Zsoltárok könyve 37:7-8

Nem vagyok egy „időben odaérek mindenhova” típusú ember. Sose voltam az. Egy kisvárosból jártam fel a megyeszékhelyen lévő gimnáziumba minden hétköznap reggel a 6.45-ös busszal. Egyáltalán nem volt messze tőlünk a megálló, kb 3 utcányira, de rendszeresen az utolsó pillanatban indultam el otthonról, így a reggeli futás teljes menetfelszerelésben gyakorlailag négy éven keresztül nem hiányzott az életemből. A táv utolsó 200 métere nyílegyenesen vezetett a megállóhoz, pont azon az úton, ahol a busz az indulása után elhaladt, ezért, ha el is indult, a sofőr legtöbbször látta, hogy loholok vele szemben, és beiktatott egy köztes megállót, mellettem.

De az igazat megvallva, utálok késni. Ám amióta a gyerekeink megszülettek, a helyzet csak tovább romlott, így kimondottan ajándék számomra, ha egy megbeszélt találkozón nem a másik vár rám, hanem nekem kell várni az illetőre.

Várni persze nem olyan kellemes. Főleg, ha egy olyan szituációban vagy, amiről a fenti ige ír. Amikor igazságtalanság ér, amikor nem a jó győz, amikor látszólag minden következmény nélkül lophatnak, csalhatnak, hazudhatnak, az egyszerű ember pedig kilátástalanul küzdhet a mindennapi megélhetésért. Mert van, hogy tenned kell, szólnod, kiáltanod, de van, hogy ez a legtöbb, amit léphetsz: ember maradsz, csendben.

Ma reggel Isten ehhez szeretne erőt adni neked. Erőt, türelmet a várakozásra. Arra, hogy rá tudd bízni a tomboló igazságtalanságot az igazságosan ítélőre. Arra, hogy ne ereszkedj le az ő szintjükre, ne engedd, hogy érzelmeid elragadjanak és kibillentsenek a Tőle kapott békédből, hanem biztonságban tudd magad Isten kezében akkor is, amikor „nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat” (Prédikátor könyve 9:11).

Hát kapaszkodj Istenbe, az Ő igazságába, és várd, hogy lépjen akarata szerint! Várd, hogy elhozza ebbe a történetbe is a feltámadást! Mert Ő nem hagyott magadra. Megérkezik. Mindig megérkezik.