Ebben a teljesen elanyagiasodott világban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy „ugyan kérem, ma már nincsenek csodák”. Pedig dehogynem! Hiszen nap mint nap találkozhatunk velük, csak meg kell állni, le kell hajolni, és észre kell venni őket. Az élet nem maga a csoda?1

Nézzük például a lepkék fejlődését, a teljes átalakulást! Előttünk az úton szedi a lábait egy szőrös hernyó. Mi erre a reakciója az emberek többségének? Fúj, rusnya dög, de gusztustalan, taposd el, fiam! Pedig csak le kellene hajolni, és megnézni közelről ezt a „rusnya dögöt”, és meglepve látnánk, hogy milyen harmonikusan színes, milyen célszerű az egész állat. Fő feladata a táplálkozás. Minél többet eszik, annál annál szebb és nagyobb lesz a belőle kifejlődő lepke. Az egész szervezete erre van berendezve. Rendelkezik egy tökéletes emésztő-szervrendszerrel, érzékeléssel, kiválasztással, légzéssel, szóval mindazzal, ami szükséges a fennmaradásához. Aztán egyszer csak abbamarad a nagy „zabálás”, a hernyó búvóhelyet keres, és bebábozódik. Egy barna kitintok veszi körül, amelyben, ha kibontanánk, fehér, tejszínszerű folyadékot találnánk. Nyoma sincs a hernyó korábbi szerveinek. Se rágó, se láb, se emésztőrendszer, semmi. Ebben a fehér anyagban szerveződési központok alakulnak ki, és lassan-lassan egy új élőlény szervei bontakoznak ki, amely már egészen más külsejű, más életmódot folytató élőlény lesz. Ebből a fehér folyadékból, amelyben nincsenek színanyagok, egy színpompás lepke alakul ki. A barna kitintok egy idő után felreped, és a szemünk láttára bújik ki belőle egy varázslatos lény, mely kis idő múlva libbenő repüléssel száll virágról virágra. Mintha csak azért született volna erre a világra, hogy szépségével nekünk örömet szerezzen.

A búzaszentelés szertartásában a jó termésért és az alkalmas időért szoktunk imádkozni. Vajon nem csoda a természet tavaszi ébredése? Vajon nem csoda, ahogy a téli álmukat alvó fák, bokrok, virágok a tavaszi meleg napsütés hatására kizöldülnek? Vajon nem csoda, amikor a búzamezők egyszerre kezdenek kizöldülni és szárba szökkenni? Vajon nem csoda a természet évszakokat megújító körforgása? Vajon nem csoda ez a csodálatos kék bolygó, amit Földnek nevezünk, és itt élünk rajta?

És vajon te, kedves testvérem, nem csoda vagy létezéseddel, testeddel és lelkeddel, egyszeri és megismételhetetlen léteddel, aki nemcsak mint egy hernyó, vagy lepke, vagy búzaszál, éled az önfenntartó életedet, hanem rá is tudsz figyelni ezekre a velünk élő, és talán megszokottnak tűnő dolgokra? Pedig ezek is csodák, velünk, bennünk és általunk élő csodák.

Szarvas Péter