Leibniz, a nagy matematikus és filozófus, felismerte, hogy a valóság létalapja nem lehet mennyiségi természetű. A geometria világában ezt úgy láthatjuk be, hogy egy szakaszt vég nélkül oszthatunk, mégsem juthatunk el a kiterjedés nélküli pontig. A kiterjedés nélküli pontok összeadásából pedig sohasem lehet kiterjedés. Leibniz arra következtetésre jut tehát, hogy ha létünk metafizikai alapja nem lehet mennyiségi természetű, akkor minőséginek kell lennie. Ezt a minőségi létalapot nevezi monásznak, formai atomnak. A különféle formai atomokat az jellemzi, hogy mindegyik, a maga módján tükrözi az egész mindenséget.

Leibniz belátása nyomán mélyebben értjük Szent Pál szeretet-himnuszának értelmét, hogy „most még csak tükör által, homályosan látunk”. Így sejtjük meg a tudományok és az élet igazságaiban Isten igazságát. Az anyagi és szellemi javakban Isten jóságát. A teremtett világ külső és belső szépségeiben Isten szépségét. Így érezzük az öröm meg a boldogság vágyában és megtapasztalásában Isten létteljességének előízét.

Az egész mindenséget visszatükröző formai elemekhez hasonlóan tükröződik a Szentírásban a teremtett valóság eredetéről, értelméről és céljáról szóló tanítás. Így ragyog fel különös fénnyel az evangéliumban az értünk emberré lett Isten megváltó és üdvözítő szeretete. Így tárulnak fel a kenyérszaporítást követő vízen-járás evangéliumi epizódjában is Isten és ember kapcsolatának lényegi elemei.

Jézus, a kenyérszaporítás után csónakba parancsolta tanítványait. Pedig milyen jó lett volna büszkén élvezni a Mester társaságát, a tömeg tiszteletét, amely királlyá akarta tenni Krisztust. Örökre megmaradni abban az édenkerti állapotban, ahol Isten gondoskodik az ember testi szükségleteiről, az ember pedig élvezi ezt a biztonságot és kényelmet.

Jézus fölmegy a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. A tanítványoknak pedig a csónakban a túlsó part felé kell tőle távolodniuk. Miközben esteledik és a hajócska az ellenszélben hánykódik.

A hegy magasságában és távolságában imádkozó Jézus Mózest juttatja eszünkbe. Aki a Sinai hegy felhőjébe burkolódzó Istentől hozza a Törvényt. Az Isten és emberszeretet tíz szavát. Annak az Úrnak az életszabályait, aki a népét száraz lábbal átvezette a Vörös tengeren, hogy az ígéret földjét ajándékozza nekik.

Jézus a negyedik őrváltás idején közeledik tanítványaihoz. Vagyis az egész éjszakát az Atya imádásában töltötte. Ez az egy sötét és viharos éjszaka minden sötét és magányos, viharos és félelmetes éjszaka tükre. Benne érezzük Júdás árulása éjszakáját (Jn 13,30). A getszemáni kertben imádkozó és vérrel verejtékező Jézus halálfélelmének éjszakáját (Lk 22,44). A virrasztani képtelen, alvó tanítványok gyarlóságának éjszakáját. Halálba hanyatló emberségünk és az emberiség éjszakáit, amelyeket csak az Atya imádásában lehet túlélni.

A negyedik őrváltás idején azonban már hajnalodik. A hajnal persze még nem nappali fény. A tanítványok még kísértetnek vélik az Urat. Mint ahogy a feltámadás után sem azonnal ismerték fel. Jézus az égő, de el nem égő csipkebokorból szóló isteni névvel mutatkozik be „Én vagyok”. A „bátorság”, és a „ne féljetek” Isten lényegét magyarázza, a felénk sokféle módon közeledő Mindenható szeretetét értelmezi.

Péter Jézushoz intézett szavai a külső viharral párhuzamos belső vihart tükrözik. A tétova kétely csap össze benne a bátor hittel, a bizonytalanság feszül neki a feltétlen bizalomnak. Jézus hívására Péter kiszáll a csónakból és elindul. Gesztusa minden kor minden emberének bizalma és hite, reménye és szeretete. A semmit kockáztatni nem merő, mindig pusztán elvi síkon mozgó emberek gyávasága és önzése, bizalmatlansága és hitetlensége sosem mer és sohasem tud a vízen elindulni. A Jézusra tekintő szentek „hegyeket mozgató”, népeket megtérítő, kultúrákat teremtő hite a történelem távlatában megérteti velünk az apostol hitének csodáját. Mint ahogy az erős szél és háborgó hullámok láttán süllyedni kezdő péteri ijedtséget is értjük és tapasztaljuk a saját bőrünkön és közösségeink sorsában is.

„Ments meg!” Kiáltotta Péter Jézusnak.  Szavának az eredeti szöveg szerinti jelentésárnyalatai még jobban megértetik velünk segélykiáltásának egyetemes értelmét. Ments meg! Szabadíts meg! Tarts meg! Tarts életben! Üdvözíts engem!

Jézus erre nyomban kinyújtotta kezét és megfogta őt. Kézmozdulata látszólag megint csak egy pillanatnyi, segítő gesztus. Valójában üdvtörténeti távlata van, művészettörténeti és ikon teológiai kisugárzással.

A teremtő Isten a föld porából alkotja meg az embert, hogy aztán a vele való életközösségre hívja. Szabadságával azonban az ember visszaél és vesztébe süllyed. Isten azonban mégsem hagyja el, hanem utána nyúl. 

Michelangelo híres freskórészletén, a Szixtusz-kápolnában, a teremtő elengedi Ádám kezét. A feltámadás ikonon viszont Jézus karon ragadja Ádámot, hogy az alvilágból kiszabadítsa és üdvözítse. A viharos éjszaka után a hivő majd megijedő Pétert megmentő kézmozdulat az Istennel való végső találkozásunk előképe is. Csak ne feledjük Péterrel együtt kiáltani: Uram, ments meg!