„Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!”
(Weöres Sándor)

Az időtlen nyár, a szabadság, mely újra ránk köszöntött, jó alkalom a Balaton „tündérországában” való barangolásra. Folytatjuk szép tavunk környékének felfedezésére biztató összeállításunkat. Ismét ötleteket adunk, lehetséges kirándulási célpontokat mutatunk be.

Tavaly a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombot és a tetején álló kápolnát, valamint a Badacsony erdeiben fellelhető Szent II. János Pál-emlékhelyet és a salföldi pálos kolostorromot ajánlottam olvasóink figyelmébe. Ezúttal a Káli-medencében való „bolyongásra” hívok, megszentelt kövek közé – kirándulásra, imára, csöndre, szemlélődésre.

E táj, a Balaton-felvidék egyedülállóan gazdag román kori emlékekben. Teljességre semmiképpen sem törekedhetek, néhány helyet mutatok meg csupán, saját végigjárt útjaim nyomán, melyek felkeresése aztán újabb felfedezésekre hívhat. (Az itt következő szubjektív jegyzékben szereplő alapvető történeti adatok az adott települések honlapjáról, illetve Koppány Tibor A Balaton-felvidék román kori templomai című cikkéből származnak.)

Varázslatos vidék a Káli-medence: dimbes-dombos, hullámzó tája mintha a Balatont utánozná, s elbűvölő falvainak utcáin mindig újabb és újabb rácsodálkozások és meglepetések érik az embert. Most egy Szigligettől Dörgicséig tartó útvonal bejárására hívom a kedves olvasót, titokzatos és szép, nemcsak pihenésre, de imára is hívó megállókkal.

Első állomásunk mindjárt Szigligeten az avasi templomrom, más néven Csonkatorony. A különleges, zömök építmény a szentéllyel szembeni oldalon áll. Érdekessége a falazott sisak, amely fedi, valamint az, hogy kapuján át a templomba nem nyílt bejárás. A templomot Mindenszentek tiszteletére szentelték fel valamikor az Árpád-kor utolsó századában. A középkori Szigliget plébániatemploma volt, aztán a vár felépítése után a régi község elnéptelenedett, lakosai a Várhegy alatt újonnan települt, a vár közelsége miatt biztonságosabbnak érzett Újfaluba húzódtak.

Szigligetről Badacsonytördemic felé indulunk, elhagyva a Balaton-partot. Nemesgulácson és Káptalantótin keresztül, a Gulács és a Tóti-hegy mellett elhaladva – kicsit távolabb a Csobáncot is megcsodálhatjuk – jutunk el a Szentbékkállára vezető bekötőútig. Ezen úton haladva, majd jobbra letérve bukkanunk rá a 12–13. századból itt maradt töttöskáli romokra. Minden túlzás nélkül festői helyre érkezünk – szőlőktől és nagy, sűrű csöndtől körülvéve egy régen elsüllyedt falu templomának kövei között találjuk magunkat. Itt csak a természet hangjai vannak és a látvány, a körülölelő káli táj. Aki egyszer járt itt, sokszor vissza szeretne térni. A kövek állandók, a természet és a táj ezerarcú és ezerszínű.

Ezután Köveskálon át Zánka felé vesszük az irányt. Innen észak, Tagyon felé tartva több tündéri káli falun keresztülhaladva Mencshely felől is leereszkedhetünk a mesébe illő nevű Dörgicsére. Ha pedig a Balaton partján maradva továbbhaladunk Akaliig, akkor ott északra fordulva, egy emelkedőt legyőzve jutunk el a településre, mely valójában nem is egy, hanem három falu, és mindhárom román kori templomromot rejt. Alsódörgicsét egyházáról Boldogasszonydörgicsének is nevezték, a Balaton felől érkezve jobbra hamar feltűnik az egykori Boldogasszony-templom, a Balaton-felvidék legnagyobb romépülete. A 13. század közepén épült templom valóban ámulatba ejt méreteivel és környezetével. Tornya egyedülállóan magas és nagy alapterületű, helyreállított és eredeti állapotú ívek, ablakok (sőt, ikerablakok) egyaránt megfigyelhetők, ahogy az egykori templom, a sekrestye és a körülöttük állt lakóépületek alapfalai is. A rom környéke ma pihenőhely, ahonnan magával ragadó kilátás nyílik a Balatonra.

Továbbhaladva a falu Fő utcáján, az evangélikus templom mögött a felsődörgicsei templomromhoz érkezünk. A három dörgicsei rom közül ez a legrégibb, a hajdani templomot a tatárjárás után építették újjá és bővítették. Szent Péter tiszteletére szentelték, maga a falu is Szentpéterdörgicseként szerepel a 15. századi forrásokban. Ez a templom alaprajzi megoldásával tűnik ki a többi közül: hazánkban egyedülálló kettős templom két hajóval és két szentéllyel.

Menjünk tovább a Fő utcán, s amikor Diófa utcává válik, Kisdörgicsére (Kisfaluddörgicse vagy Szentmiklósdörgicse) érünk. A barokk kőhíd mellett elhaladva, majd az útról balra letérve meglátjuk a Szent Miklós tiszteletére emelt templom romjait. Magányosan áll a romtemplom egy mező közepén. Itt ismét a csönd az, ami meglep és körülvesz. Kicsi, egyszerű – építészettörténeti ismeretek nélkül is könnyen felmérhető és befogadható – templomba lépek. Déli fala eredeti magasságában maradhatott meg, három résablakkal. A szentélyben ott az oltárkő, a falban pedig a tabernákulum, a hely, ahol az Oltáriszentséget őrizték. Megfog valami itt, ezen a nagyon kicsi, nagyon emberléptékű és nagyon elhagyatott helyen. Megérint az állandóság, valamiféle erős, mély biztonságérzés és remény, hit, sokféleképpen lehet nevezni, oly sok összetevőből áll. Itt nem vonja el a figyelmet semmi, sem mesés panoráma, sem külső nyüzsgés. És az ódon templom hajdani épsége is olyan könnyen rekonstruálható a képzelet által! Az élettelen kő, mely az ember tűnő életéhez képest olyan örök, mégis élő itt, hiszen őrzi az imádságot, évszázadok fohászait és istenimádatát zárja körül és vigyázza valamiképp. És mi is részesei vagyunk ennek az örök folyamnak hitünkkel, imáinkkal. Azt hiszem, erre is tanítanak, és erre is segítenek ráismerni és ebben megerősödni ezek az ezeréves felszentelt kövek.

Szöveg és kép: Borsodi Henrietta

Az írás nyomtatott változata a 2019-es Új Ember Kalendáriumban jelent meg.