Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! (Lk 15,17)
Valaki azt mondta, nyári pihenésének egyik eredménye az volt, hogy végre magába szállt, s ennek sok jó következménye lett. Jézus a tékozló fiú példázatában használta ezt a kifejezést. Mit kell ezen érteni? Mit jelentett ez a tékozló fiú esetében?
Nagyon sok ember olyan értelemben magán kívül van, hogy a bajainak okát önmagán kívül keresi. Másokat vádol, önmagát mentegeti. A tékozló fiú is élte világát, amíg volt pénze, olyan harsogás volt körülötte, hogy nem hallott meg semmit. A disznók vályújáig kellett eljutnia, hogy végre befelé nézve megérkezzen önmagához, felismerje, hogy egyedül ő minden bajának az oka.
Amikor magába szállt, eszébe jutott az apja, de nem önmagában találta meg, hanem haza kellett mennie hozzá. Senki sem önmagában találja meg Istent, lelke mélyebb rétegeiben, valamiféle meditáció során, hanem az önmagára lelt ember leborul a rajta kívül, tőle függetlenül létező kegyelmes Isten előtt, meghallja hívását, és vall neki: „vétkeztem az ég ellen és teellened".
Amikor magába szállt, rádöbbent, hogy mi nyomorúságainak az oka. Addig csak azt látta, hogy nincs otthona, az éhhalál szélére került, megalázzák, és kilátástalan a jövője. Most ismerte fel, hogy mindennek az az oka, hogy nincs a helyén. Ha otthon lenne, mindez nem így lenne. Otthon a béres is jóllakik mindennap.
Az embereknek sem hitbeli problémáik vannak, hanem megélhetési, egészségügyi, társkapcsolati, önértékelési... Magunkba szállva látjuk meg, az a baj, hogy eljöttünk otthonról, hogy gyakorlatilag Isten nélkül telnek a napjaink. S ha a Szentlélek elsegít oda, hogy leborulunk Isten előtt, s kimondjuk: vétkeztem, de szeretnék veled élni, akkor kezdődik új szakasz az ember életében.
Kommentáld!