"A testvérek és nővérek hivatása arra szól, hogy a sebeket gyógyítsák, a sérülteket bekötözzék és a tévelygőket visszahívják" - olvasható Regulájukban.
Tóth Mária Gilberta Ferences Szegénygondozó nővér 1950. június 10-ére, a szerzetesek elhurcolására így emlékezik vissza:
-
Budapesten, a zugligeti úton lévő, eredetileg lelkigyakorlatos
házunkban éltem meg 1950 júniusát. A háborúban kibombázták
pestszentlőrinci szeretetotthonunk szegény lakóit, s ezért a Zugligeti
úton helyeztük el őket. Harmincan voltak, mi nővérek pedig tízen.
Vártuk, mire ébredünk... testvéreink többsége hazatért szüleihez,
rokonaihoz, csak négyen maradtunk, mert gondozottjainkat nem hagyhattuk
magukra. Meglepetésünkre senki nem jött értünk... Mi pedig folytattuk
addigi munkánkat. Egyik társunk - szokás szerint - ment az ellátási
összegért az akkori önkormányzathoz, de - mondvacsinált okokra
hivatkozva - egyetlen fillért sem kapott. Nem volt miből eltartanunk
szegényeinket, ezért egyik nővértársunk, aki széles ismeretségi körrel rendelkezett, régi barátnői segítségével beajánlott minket mosónőnek, takarítónőnek.
Az így keresett összegből tartották el a házukban lakó húsz szegényt, s
magukat négyüket, egy éven át. Akkor - 1951 szeptemberében -
megjelentek a tanácstól, hogy valamit kezdjenek a házzal. Nagy
meglepetésükre nem találták üresen. Maguk kicsodák, kérdezték a már
civil ruhát viselő nővérektől.
- Mondtuk, hogy szerzetes nővérek vagyunk. De maguk mit akarnak, kérdeztük - folytatja az emlékezést Gilberta nővér. - Hogyan
maradhattak itt, faggattak tovább. Mondtuk: itt felejtettek bennünket,
a lakókkal együtt. Erre azt válaszolták: el kell hagynunk a házat, s
természetesen gondoskodjunk a lakókról is.
Ekkor
elmesélték az eltelt egy év történetét. A hivatal embere csodálkozott,
hogyan lehet ekkora áldozatot hozni. Az épületben mégsem maradhattak.
Végül a nővérek - akkori szóhasználat szerint - egy közületi
irodahelyiséget kaptak, ahol meghúzhatták magukat, szegényeiket pedig
állami szociális otthonokban helyezték el. Nehezen kaptak munkát,
Gilberta nővér előbb gyárban dolgozott, majd 1953 táján - "amikor a kórházak várták vissza a nővéreket, természetesen civilben" - ápolónő lett a Madarász utcai kórházban.
- Ebben a korban a szociális otthonokat elköltöztették Budapestről vagy megszüntették őket mondván, nem lesz többé szegény.
Gilberta
nővér, miután az idősgondozást érezte hivatásának, később a Fő utcai
szociális otthonba került, ahol tizenhét évig dolgozott.
Munkája lényegét így foglalja öszsze:
-
Szerényen, alázattal, tisztelettel az emberek iránt - ezt a képzést
kaptuk. A szegény, beteg emberektől soha ne azt kérdezzük, hová
tartozik, hanem azt, hogy mi fáj, miben segíthetünk.
Forrás:Új Ember - 2004
Szöveg és kép:Elmer István
Sajnos már nincs közöttük ez a csodálatos nővér
Adj,Uram, Örök nyugodalmat neki!
Kommentáld!