A napSzentje LOYOLAI SZENT IGNÁC

LOYOLAI SZENT IGNÁC

*Loyola, 1491. +Róma, 1556. július 31.

1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.

Ignác Guipuzcoas tartomány egyik baszk nemesi családjának sarja, amely ősidők óta ezen a titokzatos tájon, a birtokain gazdálkodva élt. A napvilágot 1491-ben látta meg, közelebbről nem tudjuk, mikor; a tizenkét testvér közül ő volt az utolsó. Mint egy spanyol nagyúr apródja, s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. Később maga is megvallotta: „Örömét találta abban, hogy gyakorolja a fegyverforgatást, és azt a hiú vágyat melengette a szívében, hogy dicsőséget szerez magának”. És amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt „a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte.”

A sebesülés azonban véget vetett a becsvágyó nemes érvényesülésének. Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: „Amikor evilági gondolatokat forgatott magában, ezek nagy örömére voltak. De amint elfáradt, és elterelődött róluk a figyelme, kedvetlen lett, és úgy érezte, mintha teljesen kiszáradt volna. Hanem amikor arra gondolt, hogy mezítláb elzarándokol Jeruzsálembe, és vad salátaféléken fog élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállal, ahogy a szenteknél olvasta, nemcsak addig talált vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időzött, hanem később is megelégedett és vidám maradt, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanulta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedése az isteni dolgokról.”

Innen azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, mit akar tőle az Isten. Amikor félig-meddig már felépült, először egy karthauzi kolostor magányára gondolt. Aztán -- még mielőtt tisztába jött volna magával -- elzarándokolt a Szűzanya kegyhelyeire, Aranzazuba és Montserratba. Ez utóbbi közelében fekszik Manréza, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasztalások ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: „Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten bánt így velem.” Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét, amelyről harminc esztendővel később így számolt be: „Miután ment egy darabot az úton, leült a Cardoner-folyóval szemben. Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett, a lelki életet, a hitet és a teológiát illetően. Ezt olyan nagy világosság követte, ami mindent más fényben mutatott. Képtelenség részleteiben számot adni arról, amit akkor meglátott. Csak úgy lehet összefoglalni, hogy értelmében nagy világosság támadt. Ha egybeveszi azt a kegyelmi segítséget, amelyet több mint 62 éves koráig élete egész folyamán Istentől kapott, és ehhez hozzáadja, amit valaha is tudott, akkor se tartja ezt annyinak, mint amennyit ekkor egyetlen alkalommal kapott. Az élmény annyira hatott rá, hogy lelkében a fény nem aludt ki. És úgy érezte, mintha más emberré vált volna.” Itt, Manrézában született a Lelki gyakorlatok című könyve, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.

Ignác először koldusként Rómán és Velencén át a Szentföldre zarándokolt. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a hitetleneknek az Evangéliumot, de ez lehetetlennek bizonyult. Mást kellett határoznia, amit később visszatekintve így írt le: „Miután a zarándok felismerte, hogy nem az az Isten akarata, hogy hosszabb ideig Jeruzsálemben maradjon, állandóan azon töprengett, hogy mit kell tennie. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideig tanulnia kell, ha segíteni akar a lelkeknek.” Ebből következően visszatért és több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. A gyerekekkel be kellett ülnie az iskolapadba, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa; végül a magister artium fokozatig jutott el. Közben azonban az embereknek is nagy figyelmet szentelt: egyenként odaadta nekik a Lelki gyakorlatokat, és ezzel hozzásegítette őket életük megváltoztatásához.

Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Igaz vallásosságát és azt a személyes lelki gondozást, amit folytatott, újra meg újra megvizsgálta az inkvizíció. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték. Minden alkalommal fölmentették. Mégis az a tény, hogy a vizsgálatot megismételték, arra vallott, hogy szembekerült a hagyományos formákkal és nézetekkel, vagyis, hogy újító az Egyházban. Ám az egyházi tekintéllyel való összeütközései nem ingatták meg Ignácot abban a meggyőződésben, hogy helyes úton jár, de ugyanígy az Egyházhoz való hűségét sem csorbították. Minden esetben ugyanazt a magatartást tanúsította: egyfelől alárendelte magát az Egyház hierarchiájának, amelynek tekintélyét magától értetődően elismerte, másfelől viszont törekedett rá, hogy az ügy érdekében védje jogait és jó hírét. Más szóval: az egyházi tekintéllyel szemben Ignác nem tanúsított felforgató magatartást, de megalkuvó sem volt soha.

Már Barcelonában „fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, akikből aztán Jézus Krisztus harsonái lehettek volna”, de az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból, név szerint ezekből: Xavéri Ferenc, Petrus Faber, Diego Lainez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmeron. Mind elvégezték Ignácnál a lelki gyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy -- amint Lainez megfogalmazta -- „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek”. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját”.

Elhatározták, hogy véget vetnek Párizsban tanulmányaiknak, s 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy innen induljanak a Szentföldre. Míg az időpont elérkeztére vártak, június 24-én Ignácot és társait pappá szentelték; de első szentmiséjét Ignác Betlehemben akarta bemutatni. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indul zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön áll a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére bocsátják magukat.

Róma felé tartva, az utolsó pihenőhelyen Ignác belépett La Storta félig-meddig düledező kis templomába, és itt egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore- bazilikában, a Jászol oltáránál. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép „zarándok papok”-nak vagy „reform-papok”- nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek „Jézus Társasága” lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Miként várható volt, társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak. Igaz, ő megkísérelte, hogy kitérjen előle, de meg kellett magát adnia, és vállalnia kellett a társaság terhét az elkövetkező tizenöt esztendőre, egészen haláláig. A társaság tagjai „könnyes szemmel adtak hálát Istennek, amiért jóságában idáig vezette őket, és a különféle nemzetek fiait egyetlen testté forrasztotta össze, nekik pedig megengedte, hogy ezt a napot megérjék”.

Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a társaságnak a Konstitúcióval, melynek megalkotása közben így járt el: „minden nap misézett, és közben Isten elé terjesztette azt a pontot, amivel épp foglalkozott. Utána imádságba merülve gondolkodott rajta. És az imádságot is és a misét is mindig könnyek közt fejezte be.” A szabályokat alapos megfontolás után alakította ki, megfogalmazásukhoz természetesen figyelembe vette tapasztalatait, társai véleményét és tanulmányozta más rendek történetét is.

Miközben alapítása belső megszervezésén és kiépítésén fáradozott, Ignácra nehezedett a számban egyre gyarapodó és mind messzebbre kiterjedő Jézus Társasága összes gondja. A társaság csakhamar elterjedt egész Európában; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. A generális magas követelményeket támasztott fiaival szemben. Maga és társai számára irányt szabott ezekkel a szavaival: „Ennek a világnak a dolgait megvetni nem nagy dolog, ellenben az Isten dolgaiban gondatlanul eljárni, az egyszerűen tűrhetetlen.” Létrejöttek és az egyházi megújulás központjaivá váltak az első jezsuita kollégiumok. Ebben a Collegium Romanum, a Római Kollégium járt elől, amely a Társaságon belül minden teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum-Hungaricum.

Ignác, bár folytonosan betegeskedett, fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: „Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem.” Ehhez hozzá lehet fűzni: és hogy be is fejezze.

1556. július 31-én véget ért Ignác földi élete. Egy titkár azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más. De műve, a Jézus Társasága, az öntudatra ébredő és megújuló Egyháznak ez a fontos bázisa szilárdan állt. Kb. ezer tagja volt. Jelentősége azonban messze felülmúlta a tagok számát.

Egy bizalmas barátja azt a szellemet, amely Ignácot áthatotta, és amelyet a Lelki gyakorlatokkal és a Konstitúcióval a Társaságnak is átadott, ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelki gyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta!” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelki gyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam -- Mindent Isten nagyobb dicsőségére!.

Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.

A szent tűz emberének -- így fordíthatnánk le a nevét -- az életéből, aki mindent Isten dicsőségére tett, saját írásai és társainak, valamint a kortársaknak a följegyzései szolgáltatnak -- megindító -- dokumentumokat.

Életének „szélsőségessége” mindjárt szembetűnik, ha ifjúkora a följegyzésekből megelevenedik előttünk: „A Loyola család egyike volt a haza legvégzetesebb sorsú családjainak... Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára, és nagy gondot fordított a körmeire... Hozzá volt szokva, hogy páncélban járjon, vállig érő hosszú hajat, két színű, felhasított öltözéket és tarka barettet hordott.” -- Az egyik akta beszámol a huszonnégy éves Inigo „éjszakai kilengéseiről és súlyos visszaéléseiről, amelyeket tudatosan követett el, az álnokságtól sem riadva vissza. Kemény és hajthatatlan akarata csak a betegágyon mutatkozott meg. Az ágyúgolyó által szétroncsolt csont rosszul forrt össze. De ő nem akart nyomorék maradni, ezért műtétet kért az orvosoktól. Anélkül, hogy elkábították volna, újra eltörték a csontját. Egyetlen jaj sem hagyta el ajkát, csupán összeszorított öklei árulták el, mennyit szenvedett. Amikor a sebek begyógyultak, kiderült, hogy a jobb lába rövidebb a balnál, és hogy egy csontdarab a térde alatt kiáll. Hogy tovább viselhesse elegáns tiszti csizmáját, amely úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, lefűrészeltette a kiálló csontot, a rövidebb lábát pedig nyújtatta -- heteken át mozdulatlanul feküdt a vas szerkezetben -- hogy újra tudjon táncolni, lovagolni és vívni.

Öszvérháton ment fel Montserratra, amelynek tetején egykor a grál lovagok vára állt, most pedig zarándokhely a „Fekete Madonna” tiszteletére. Itt fordult el Ignác a világtól, úgy, ahogy azt a lovagregényekben olvasta: életgyónást végzett, a kolostornak ajándékozta az öszvért, a ruháját odaadta egy koldusnak, a Madonnának pedig felajánlotta a fegyverét, és egy egész éjszakát ott töltött előtte állva. Másnap a korai mise után elindult a Szentföldre, de csak Manrézáig jutott el. Durva zsákvászonból varrott köntösben koldulva járta a kis utcákat. A lábán háncssarut viselt, a kezében vándorbot volt, rajta tökkulacs. A haját és a körmeit elhanyagolta, így akarta korábbi hiúságát jóvátenni. Az utcagyerekek visongtak, amikor meglátták, és így kiabáltak utána: „Zsák papa!” Egy csipkebokorral benőtt barlangban oly kegyetlenül megkínozta magát, hogy kétszer is közel került a halálhoz. De utána csodálatos világosságban lett része.

Jeruzsálemből hazatérve Ignác nekiállt a tanulásnak, de túl korai lelkipásztori buzgalma hátráltatta és sok bajba keverte. Így például Barcelonában majdnem megölték, amiért egy egész zárdát meg akart reformálni. Az apácák ugyanis addig szabadon fogadták tisztelőiket, az udvarlók pedig -- szórakozásuktól megfosztva -- bosszút esküdtek és felbéreltek néhány mór rabszolgát. Ezek rátámadtak Ignácra és kísérőjére, és úgy összeverték őket, hogy a kísérője belehalt, Ignác pedig eszméletét vesztve maradt az utcán.

Amikor az egyetemista Ignácot nagy buzgalmáért, amely a hagyományos egyházi keretbe nem illett bele, az inkvizíció letartóztatta, segítséget ajánlottak neki, de ő elutasította: „Az, akiért idekerültem, majd kiszabadít, ha ez akarata szerint lesz.” Az egyik látogatójának, aki fölkereste a börtönben, és együttérzett vele, ezt mondta: „Ezzel csak azt áruljátok el, hogy ti nem vágytok arra, hogy Krisztus szeretete egészen foglyul ejtsen benneteket. Azt hiszitek, hogy a börtön a legnagyobb rossz? Nincs annyi bilincs Salamancában, amennyinél Isten iránti szeretetből ne kívánnék még többet viselni.”

Vonzó erejének Párizsban sem tudtak ellenállni, így itt is szemére vetették, hogy a követőit -- szegényeket! -- teljesen megőrjítette, meg hogy eretnek és varázsló, aki a máglyára való. Egy alkalommal Ignác a barátaival nem az előadásokra, hanem templomba ment. Emiatt a rektor olyan haragra gerjedt, hogy elhatározta: az engedetlen diákokat sújtó büntetést alkalmazza. A teremben már együtt voltak a diákok, a nyilvános kizárásra várva. Akkor belépett a rektor Ignáccal, s hirtelen letérdelt előtte -- így kért könnyes szemmel bocsánatot. Az egybegyűltek, akiknek Ignác megaláztatását kellett volna végignézniük, győzelmének lettek a tanúi.

Miután tanulmányait befejezte és a Szentföldön nem tudta tervét megvalósítani, a köréje gyűltek közösen elhatározták, hogy a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. Róma felé tartva az utolsó állomásukon, La Stortában Ignác belépett a félig-meddig összedőlt kis templomba. Amit itt átélt, közölte egyik útitársával, Lainezzel, aki így számol be róla: „Amikor Sziénából Róma felé tartottunk, történt, hogy atyánk sok lelki vigaszban részesült. Elmondta nekem, hogy olyan volt, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna a szívébe: ťRómában részesültök kegyelmemben.Ť Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, azért hozzátette: ťNem tudom, mi történik velünk Rómában, lehet, hogy keresztre feszítenek bennünket.Ť Aztán azt mondta, az történt, mintha látta volna Krisztust a vállán a kereszttel, és mellette az Örök Atyát, aki ezt mondta: ťAzt akarom, hogy ezt (ti. Ignácot) fogadd szolgáddá!Ť Jézus tehát szolgálatába fogadta, s ezt mondta neki: ťAzt akarom, hogy nekem szolgálj!Ť Ezután Jézus nevére nagy áhítat töltötte el, és ezért azt akarta, hogy a társaságát Jézus Társaságának hívják.”

A Társaságot illető eszméi teljesen „középkoriatlanok” voltak, de épp azt testesítették meg, amire az Egyháznak -- a jövőt tekintve -- szüksége volt. Ehhez tartozott az is, hogy a páterek közül senkinek sem volt szabad semmiféle tisztséget elfogadnia.

Ferdinánd császárnak ezt írta Ignác: „Ha elfogadnánk, magunk ásnánk meg a sírunkat... A világ olyan romlott, hogy ha csupán megfordulnának a közülünk valók valamelyik udvarban, akár a pápánál, akár a hercegeknél, vagy a kardinálisoknál, vagy pedig a nemesembereknél, már híre terjedhetne, hogy becsvágyó törekvéseink vannak.”

Ugyanígy, mivel Ignác ellene volt mindenfajta fizikai, vagy erkölcsi kényszernek, egy jezsuita sem lehetett soha tagja az inkvizíciónak.

A társaság hatását egy vád is mutatja, amelyet valaki a pápánál emelt, de akaratlanul is fején találta a szöget: „Ezek a papok az egész világot meg akarják reformálni.”

Ignácot „világi misztikája” (K. Rahner) arra késztette, hogy ennek a világnak a dolgait is örömmel elfogadja. Amikor Lainez egy alkalommal azt bizonygatta, hogy a földet készen volna rögtön fölcserélni az éggel, Ignác ezt válaszolta neki: „Én a helyedben inkább itt maradnék lent, és dolgoznék az Isten dicsőségére.” Ugyanebben a szellemben az imádság túlbecsülésétől is óvott: „Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.” Ebben az értelemben tanácsolja Ignác: „Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.”

Ignác szerette, ha az arcok derűsek körülötte. „Nevessetek, és erősek lesztek!” -- szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: „Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.” Egy másikat, aki nagyon kedvetlen volt, azzal vidított fel, hogy eljárt neki egy baszk táncot. És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak „folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot”.

„A kis spanyol, aki egy kicsit bicegett és oly élénkek voltak a szemei”, maga is vidám ember volt. Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget „hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.”

Az ellenségei iránt is szeretettől vezérelt okosságot tanúsított. Amikor a spanyol inkvizítor, Barbaren azzal fenyegetőzött, hogy minden spanyol jezsuitát máglyára küld mint eretneket, Ignác ezt üzente neki: „Ha azt mondja, hogy a mieinket Perpignantól Sevilláig mind elégeti, akkor válaszképpen azt kívánom neki, hogy őt is, barátait és ismerőseit is, nemcsak Perpignantól Sevilláig, hanem szerte a világon, gyújtsa lángra a Szentlélek, hogy egészen elégve mindnyájan eljussanak a tökéletességre, és egykor nagy dicsőségben legyen részük az Isteni Fölség országában.”

1555-ben Caraffa kardinális lépett IV. Piusként a pápai trónra. Amikor Ignác ezt megtudta, elsápadt, a csontjai pedig szinte remegtek, mert ezzel a kolerikus emberrel hadilábon állt. S valóban, a pápa csakhamar megvonta a működési engedélyt a Német Kollégiumtól. Jóllehet Ignácnak nem volt pénze, és a pápa magatartását látva azok is tétováztak, akik anyagilag támogatták a kollégiumot, kijelentette: a házat magára vállalja, s inkább adják el őt magát rabszolgának, semmint hogy a németjeit cserbenhagyja.

Egyik este Ignác hívta a titkárát, aki épp néhány tengerentúli levéllel volt elfoglalva, és arra kérte, menjen el a pápához, és kérje számára és egy másik súlyosan beteg páter számára a betegeknek szóló áldást. A titkár meglepődött, s azt gondolván, hogy nem olyan sürgős még ez, elodázta a dolgot. „Jó -- mondta Ignác higgadtan --, ahogy akarja.

Egészen magára bízom magam.” Másnap reggel már épphogy csak lélegzett. A betegápoló testvér rohant a gyóntatóhoz, a titkár meg a pápához. De mire visszaértek, Ignác már halott volt. Szerényen „kilopakodott” a világból, nem csupán a halálos ágy körül összegyűlő gyászolókról és az alapító mindenfajta pózáról, de még a szentségekről is lemondott. Ifjúkora önzése teljes önzetlenséggé alakult át -- ezt mutatta a halála. Valóra váltotta tanítását: „Ha egyszer a szívünk megváltozik, nem csoda, hogy utána általunk a világ is megváltozik.”

Istenünk, ki arra rendelted Loyolai Szent Ignácot, hogy megdicsőítse nevedet a földön, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy akik példája nyomán küzdenek Egyházadban, vele együtt kiérdemeljék a koronát a mennyben!