A napSzentje LISIEUX-I SZENT TERÉZ

LISIEUX-I SZENT TERÉZ

*Alençon, 1873. január 2. + Lisieux, 1897. szeptember 30.

Teréz 1873. január 2-án született Martin Lajos József Szaniszló és Guérin Mária Azélia kilencedik gyermekeként. Két nappal később Mária Franciska Terézia névre keresztelték. Négy éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával -- négy fia egészen kicsi korban meghalt -- átköltözött Lisieux-be, ott élt a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a „Les Buissonets”-villában lakott.

Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883. március 25-én súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. 1884. május 8- án áldozott először, és kérte az Urat, hogy „vegye el a szabadságát”, hogy „egy lehessen az isteni erővel”. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab plébániához tartoztak, édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére. Elsőáldozásának évfordulójától közel másfél évig súlyos lelkiismereti kétségek kínozták, melyektől 1886 októberében szabadult meg.

Szerzetesi hivatást érzett -- erről már két éves korában tanúságot tett --, és a kolostori élet utáni vágyát csak fokozta két idősebb nővérének, Paulinának és Máriának a Kármelbe történt belépése.

1886 karácsonyán élte át „megtérését”. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. További elmélyülését hozta a következő esztendőben az a meghívás, amelyet a Megfeszítettől kapott, aki arra hívta, hogy rajta keresztül akarja megváltó vérét kiárasztani a lelkekre. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: „Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!” Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon, majd egy hónappal később egy ötödik áldozás lehetőségét is megadta azzal, hogy a héten előforduló ünnep nem számított a négy áldozás közé.

Ekkor Terézia a Krisztus követését már kívülről tudta. Nagy hatással volt rá, hogy olvashatta Arminjon abbé előadásait: A világ vége és az eljövendő élet titkai (Párizs, 1882) c. könyvet. Az „Istennel való ismeretség” gondolata, tudniillik, hogy az ember urának ismeri el Istent, s ő viszont gyermekének és szolgájának ismeri el az embert, megerősítette az örök jutalomba vetett hitét és reményét.

1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: „A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.”

Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, „növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen”. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A gyógyszerész nagybácsi eleinte hevesen ellenezte a dolgot, de később beleegyezett, hogy karácsonyra Teréz belépjen a kolostorba. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépést.

Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz, s végső soron Istenhez utasította.

Ennek az esztendőnek a karácsonya újabb kegyelmet hozott Teréznek, amelyben felismerte a hit próbatételét. December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.

Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját „minden illúzió nélkül”, azért hogy „lelkeket mentsen, és elsősorban a papokért imádkozzék”. Belépése napjának estéjén a priórának a Krisztus követéséből idézett egy sort: „Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk.” Maria des Anges nővérrel együtt a mosókonyhába küldték, emellett egy lépcsőt és a hálótermet kellett söpörnie.

Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.

Az első öt esztendőben Teréz sokat szenvedett a magánytól. Annak ellenére, hogy a gyóntatója megnyugtatta: mentes a halálos bűntől, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel, melyek lehetetlenné tették számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki. Teréz azonban minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott. Az Úr ugyanis értésére adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki. Így történt, hogy „a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan gyarapodtak a szenvedései”.

A kármelitáknál általános szokás szerint 1889. január 10-én nevéhez megkapta „a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett” rendi nevet. A szerzetesi ruhát ekkor öltötte magára. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is a kolostor papja késleltette, de beavatkozása csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.

A következő év hozta meg számára pater Alexis Prou felszabadító segítségét. Ugyanebben az évben meghalt a Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér. A kolostorban veszedelmes járvány is kitört, ami több nővér halálát okozta, s ez alkalmat adott Teréznek arra, hogy megmutassa bátor odaadását. Mindezek végeztével engedélyt kapott a mindennapi áldozásra.

1893. február 20-án megválasztották priórának a Jézusról nevezett Agnes nővért, aki Terézt mindjárt kinevezte második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.

Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d'Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Amikor Teréz édesapja ebben az évben meghalt, szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba, és a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér nevet kapta.

1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Október 17-én lelki testvérül kapta az egyik kispapot, Belliére-t, aki később belépett a Fehér Atyák társaságába.

Teréz 1896. január 20-án adta át feljegyzései kéziratát a priórának. Ez a munka az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján Teréz először köpött vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadták meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötörték.

Május 30-án, „életének legvigasztalóbb álma” után kapott egy második lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: „Az én hivatásom a szeretet!” Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: „az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!”

1897. április 6-tól a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz június 2-ától folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: „Istenem, szeretlek!”

Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.

Teréz életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét sajnos állandóan leegyszerűsítjük a „lelki gyermekség” formulára. Ez pedig nem tükrözi tanításának teljességét, sőt, a kifejezés nem is tőle származik. Ő maga soha nem idézi Szent Máté ismert helyét (18,3), amelyet általában úgy tekintenek, mint Teréz tanításának ősforrását. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:

Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, „ahogyan még senki nem szerette Őt”. „Egyedül Őt akarja megtalálni”, és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatéteket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.

Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte -- mégpedig az Ószövetségben -- Isten anyaian jóságos közeledését is. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a „szegény Jézusban” elérhetővé vált, aki „lift gyanánt” isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.

Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum -- vagy ha tetszik, motívum --, amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ez formálta át Teréz kármelita hivatását olyan nagy mértékben. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen „a szeretetbe burkoltan” látja azt.

Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. A Szeretet alapvető és mindent átfogó hatékonyságának megfelelően tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében, ahol -- mivel a szeretet mindenre kiterjed - - ő maga is minden lehet.

Ebben válik láthatóvá Teréz misztikájának egy másik ismertetőjegye: „a tökéletes szeretet tette” -- amelynek megélésére kész a szíve -- teszi őt képessé arra, hogy az Úr szeretetparancsát abban a központi és mindent átfogó értelemben fogja fel, ahogy ezt a parancsot érteni kell. Tudatára ébredt, hogy a „testvéri szeretet” itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Így fogadja a hitet támadó kísértéseket is, mondván, hogy így kerül olyan állapotba, hogy „helyet foglalhat a bűnösök asztalánál”.

A dolgok belső logikája szerint következik ezekből egy hatodik sajátosság: abban a meggyőződésben, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján -- feltéve, hogy a lélek „teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára” --, arra kéri az Urat, hogy „válasszon ki magának egy sereg ilyen kicsi, áldozatkész embert, akik méltók az Ő szeretetére”.

Végül Terézben mindez nem a nagy kinyilatkoztatások villámfényes világosságában élt, hanem a hit homályában, s hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint „a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik”. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.

Teréz misztikájában a Szentlélek irányítása alatt a teológiai erények tiszta természetfeletti valósága diadalmaskodott. Alapjában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad. Erre gondol Teréz „a lelki gyermekség kis útjával”: az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.

Ünnepét két évvel szentté avatása után, 1927-ben vették fel a római naptárba, október 3-ra, 1969-ben október 1-re, a halálához legközelebbi szabad napra helyezték át.

Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől (lásd október 15- én) megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje.

Ez a kicsi Teréz úgy akarta szeretni Jézust, „ahogy még soha nem szerették”, s úgy bízta rá magát Isten kezére, mint egy labda. Életéről nem sok külső esemény árulkodik. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük.

Már három éves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: „Semmit meg nem tagadni Jézustól!” Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.

Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. Ezt a játékot ő remetének nevezte. Azt jelentette, hogy hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. Nem csoda, ha egyszer nekiment egy zöldségkereskedő paradicsomos ládájának, és kidöntötte. A kereskedő szidalmai gyorsan visszahozták a mindennapi élet valóságába a kis „remetét”.

Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: „Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám... Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.”

Az iskola befejezése után -- mint maga írja -- „győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás”. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása:

A francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot -- a bayeux-i általános helynök -- megmagyarázta a nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, a kis Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta: „Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!” A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta: „A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!” -- Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot: „Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.” Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: „Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.” De Teréz ismét kérlelte: „Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!” Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt: „Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!” Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.

Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a „tövisek hegyét”. Apjától éppen elbúcsúzott és megkapta tőle az atyai áldást, amikor megjelent a kolostor papja az ajtóban, és odaszólt a nővéreknek, de úgy, hogy Martin apa is hallja: „Na most, Te Deumot zenghetnek, tisztelendő anyák! A főtisztelendő püspök úr megbízásából hoztam maguknak egy tizenöt éves gyermeket, akinek a belépését maguk akarták. Kívánom, hogy reményeik meg ne hiúsuljanak, de figyelmeztetem önöket, hogy a felelősség egyedül az önök vállán nyugszik, ha valami nem a várakozásnak megfelelően történik!”

A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége „megölni” ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatta a méltatlan szidásokat, de a szíve vérzett. Így írt erről: „Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.” De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: „Add meg nekem a vértanúságot... Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.” És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: „Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!”

Elsődleges hivatásának ismerte fel, hogy a bűnösök életéért -- akiket gyermekeinek nevezett -- engesztelő áldozatként harcoljon. Az egyik novíciát, akinek éppen a mosókonyhába kellett volna mennie, s helyette a kertben sétálgatott, így sürgette: „Így siet az ember, amikor a gyermekeket etetnie kell, és értük kell dolgoznia? Gyorsan, munkára, hiszen ha mi a szórakozásunkat keressük, éhen halnak a gyermekeink!”

Teréz, akinek lelke úgy bontakozott ki, mint egy bimbó, és nem akart mást, csak „kis, fehér virágként” illatozni az Üdvözítő kedvére, hamar kinyílott, és az első vérköpés után már hervadni is kezdett. Sokáig vonakodott attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarta az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül aztán már áldozni sem tudott, és a lelkében is sötétség támadt -- ez volt a gonosz ellenség utolsó támadása. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartotta, s mikor egy alkalommal rózsát hoztak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire tette. „Istenem, szeretlek!” -- volt az utolsó szava. Utolsó pillantását Mária képére vetette, és úgy hanyatlott vissza a párnájára, mint egy áldozati bárány.

Erről a pillanatról jövendölte: „A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!”

Istenünk, ki országodat a kicsinyeknek és alázatosaknak készíted, kérünk, segíts, hogy bátran járjunk Szent Teréz ösvényén, és az ő közbenjárására előttünk is táruljon fel örök dicsőséged!