A sötét éjszaka jelentése és lényege viszonylag könnyen meghatározható Jánosnál, hiszen már négy terjedelmes prózai műve közül az első legelején leszögezi, hogy három okból minősíthető éjszakának az Istennel való egyesülés felé tartó ember állapota. Azért éjszaka, mert teljes lemondást kíván, azaz csak akkor válik lehetségessé, ha az ember minden vágyát elhagyja, aminek következtében sötétség borul lényét a külső valósághoz kapcsolódó érzékeire. Fontos, hogy nem merő nélkülözésről és hiányról van szó, hanem átfogó vágytalanságról. Másodsorban azért is éjszaka, mert az egyesülés útja a hit útja, a hit pedig Jánosnál az értelem sötét állapotával egyenértékű. Harmadsorban maga Isten is sötét éjszakává teszi az emberi átalakulás folyamatát, mindenekelőtt felfoghatatlansága miatt (A Kármelhegy útja I, 2, 1).

A sötétséget tehát az ember és Isten között húzódó végtelen minőségi különbség teszi elkerülhetetlenné, és János semmiképpen sem tartozik azok közé, akik ezt a hatalmas, bizonyos szempontból fenyegető különbséget ilyen-olyan eszközökkel megszelídíteni próbálnák. Ugyanakkor az éjszaka, amelyről beszél, csak akkor érthető igazán, ha a végpontja is világosan megmutatkozik: az a túláradó világosság és szabadság, amely az Istennel egyesülő embernek lesz sajátja.

János a szabadság teológusa, aki nagyon is jól tudja, mennyi akadálya van az emberi szabadságnak, még akkor is, ha valaki hívőnek tartja magát.

Az éjszakán át vezető út az akadályok lebomlásának folyamataként fogható fel, s ahhoz, hogy eljusson a mindenhez (todo), a semmin (nada) kell áthaladnia.

Milyen egyszerűnek tűnik kimondani ezt! Milyen egyszerűnek tűnik a képlet, mely szerint az ember érzéki és szellemi részének egyaránt éjszakai tisztuláson kell keresztülmennie, előbb cselekvően együttműködve Istennel, majd passzívan befogadva az isteni cselekvést.

Milyen egyszerű megállapítani, hogy Istenhez képest minden egyéb semmi, s ezért Istenért mindent el kell dobni, hogy valóban megközelíthetővé tehesse magát.

De vajon ki tud igazán azonosulni ezzel a tanítással, ki az, aki ténylegesen követésre méltónak ítéli Keresztes Jánost, ki az, aki azt mondja: igaza van a spanyol kármelitának, és érdemes belevágni a semmin át vezető kietlen és sivár útba? Ki az, akit annyira lenyűgöz Isten, és annyira szabad akar lenni, hogy az a benyomása, másként nem boldogul?

Keresztes János nem mindenki szentje, s bár olykor úgy tűnhet, hogy kizárólagosságra támaszt igényt, soha nem állítja, hogy az az egyetlen lehetséges megoldás, amelyet ő kínál.

János azokhoz beszél, akik másként nem boldogulnának, akiknek az az egyetlen kapaszkodójuk, hogy minden kapaszkodóról lemondanak.

Mások másutt bőségesen találhatnak másféle eligazításra, és nem vonható kétségbe, hogy végül ugyanoda jutnak el, mint azok, akik a „misztikus doktorra” hallgatnak. Avilai Teréz eleve színes, eseménydús és mozgalmas folyamatot, gazdagon díszített lépcsőházat kínál a legmagasabb pont felé – fiatalabb szövetségese, János a fakó, egyhangú, hátsó tűzlépcsőn kíséri fel az embert.

Az írás teljes terjedelmében a Vigilia júliusi számában olvasható.

Forrás és fotó: Vigilia/Facebook

Magyar Kurír